„Engem Sándorom emléke és oly sokszor kigunyolt olvasmányaim, de főképen szívem felvilágosítottak arról, hogy egy nő több mint csak asszony, és ha megbocsáthatlan vétkem az volt, mert nem tudtam és nem akartam annyira elaljasodni, megtagadni nememet, hogy megfeledkezve minden női szeméremről és finomságról: egy férj előtt oly kedves, de – erősen hiszem – minden művelt szívre és nemes lélekre undoritó fotograf képgyüjteményben tudjak gyönyörködni, s azokat a férjjel órákig elnézni: mondom, ha ez volt (mint hogy úgy van) megbocsáthatlan vétkem: ezért pirulni vagy bocsánatot kérni soha nem jutott eszembe s e vétkemre most halálos ágyamban is büszke vagyok” – diktálta Szendrey Júlia 1868-ban, betegsége végső stádiumában, amikor már felülni sem tudott. Ebből a szomorú dokumentumból nem csupán az derül ki, hogy első, legendássá vált házasságában Petőfi szellemi társnak tekintette, második férje pedig jobbára szexuális tárgynak, hanem az is, hogy Horvát Árpád rendelkezett erotikus dagerrotípia-gyűjteménnyel. Mint kortársai közül jó néhányan, bár Magyarországon bizonyára kevesebben, mint azokban az országokban – USA, Anglia, Franciaország – ahol elérhetőbbek voltak az új metódussal készült képek.
A fényképezés feltalálása után kisvártatva elkészültek az első aktok is. A többnyire prostituáltakat ábrázoló sérülékeny ezüstözött lapokat tokokban tárolták a gyűjtők. Fotótörténészek véleménye szerint az akt-dagerrotípiák modelljeinek töprengő tekintete így nem annyira az ártatlanságuknak, mint inkább a hosszantartó fényképészeti eljárásnak tudható be.
A későbbi aktfényképek túlnyomó része sztereó-felvétel: ez afféle korabeli 3D-technika. A külön erre a célra fejlesztett nézőkébe helyezett lapon az egymás mellé ragasztott párhuzamos felvételek életszerű képet adnak ki a szemlélő látóterében. A középszerű és közönséges dömpingáru mellett Louis Camille d’Olivier, Bruno Braquehais, Gaudenzio Marconi, Oscar Gustav Rejlander, Thomas Eakins és mások művészi beállításokkal kísérleteztek.
A sokszorosítás lehetősége egyre olcsóbbá tette a vizuális pornográfia „fogyasztását”, hiszen korábban csupán szobrok, festmények, metszetek formájában állt rendelkezésre, és egyes történelmi témák (pl. jellemzően a nőrablás, római orgia) vagy a mitológia nyújtottak ürügyet pucér testek megjelenítésére. Vénuszt ábrázolni mindig hálás téma volt, hiszen tudvalevőleg meztelenül emelkedett ki a habokból. A híresen rossz ízlésű III. Napóleon például az 1863-as festészeti seregszemle, a párizsi Salon kínálatából Cabanel meztelenül fetrengő – születési fájdalmaktól gyötört – szerelmistennőjét választotta (itt) megvásárlásra. Ez volt a nagy trükk: szenvedélyes művészetrajongásnak lehetett álcázni az erotikus alkotások gyűjtését. Egy magyar művész, Zichy Mihály az orosz udvar festőjeként „belső használatra” készítette híres aktrajzait: a cár nézegette azokat.
A műalkotásokat is a fotográfia segítségével lehetett tömegtermékké tenni: a róluk készült fényképekkel. Művészetrajongás ide vagy oda, Jókai Rózát nem lehetett megvezetni, a vég kezdetét és intő jelet látott abban, amikor észlelte, hogy özvegy nevelőapja, Jókai Mór erotikus festmények reprodukcióit rendeli külföldről: a „pápi” erotomániától szenved, tehát öregkori szenilitás kerítette hatalmába (később ezen az alapon akarta a család az ünnepelt író második házasságát megakadályozni).
Jókai Róza annak ellenére betegesnek látta a meztelen emberi test iránti érdeklődést, hogy ő maga festészeti tanulmányai alatt bizonyára többször festett aktot. Az 1870-es évek végén az orosz származású, de rövid életét jobbára Franciaországban leélő Marie Bashkirtseff (naplói századelős magyar kiadásában: Baskircsev Mária) első rajzait látva művésztanára megkérdezte, hogy egyedül készített-e el egy aktrajzot, a húszéves festőtanonc igennel felelt, és hozzátette: „…azelőtt soha nem láttam még aktot sem.” Ezzel az egyre gyarapodó számú képzőművésznő és hobbiból vagy hivatásszerűen fényképező nő lassanként beóvakodott egy olyan területre, ahol a nők korábban csak a szemlélődés kiszolgáltatott tárgyai lehettek. Na de ez már egy másik történet.
Auguste Belloc kézzel színezett dagerrotípiája, 1851-53 körül (modell: Delphine Herbe) (1.), akt sztereókép, 1850-es évek (2.), valószínűleg a görög mitológiából Narkisszosz története ihlette Bruno Braquehais albumenképét, 1860-as évek (3.), festőnők festenek egy... fiút, Marie Bashkirtseff festményén (4.), 1881.
