Halcsontos Fűző

Hugonnai Vilma szemlátomást nagy kedvvel végzett magán emberkísérleteket. Az egyik - igencsak elhúzódó - kísérletében azt bizonyította, hogy a 19. században egy nő is képes egyetemi tanulmányokat végezni, orvosi diplomát szerezni, a másikban pedig azt, hogy hús nélkül is lehet élni. 1872-ben ugyanis még mindkét vállalkozást ugyanolyan excentrikusnak minősítette a közvélekedés.

Abban az időben sok nő számára az ékszerei képezték a magánvagyont, így ő is ezeket vitte magával és "ette meg" svájci tanulmányai során. A panzióban, ahol 9 orosz, 1 bolgár és 1 finn diáklánnyal lakott együtt, az egyik közös étkezés során felolvasott cikkből hallott először vegetáriánus étkezésről, és nyomban elhatározta, hogy kipróbálja. Nem csupán lassabban élte fel az egyetemi évekre szánt javakat, de tudományosan is bizonyított valamit: "Hiába állították collegáim annak lehetetlen voltát, hiába hivatkoztak az élettan előadásaira, hiába hallottam a cathedráról az élettan kiváló tanárától, Hermanntól, hogy testileg-lelkileg elsatnyul az ember húsevés nélkül. Az első napokban zöldségfélét még ettem. De nehezemre esett az étkezésnél jelen lenni, szobámba kértem almát és kenyeret a háziasszonytól, és miután még ez is igen nehezemre esett, lemondtam még a kenyérevésről is, és 80 napig kizárólag gyümölcsöt ettem. (…) A harmadik félévben az az elégtétel ért, hogy az élettan tanára Hermann a cathedráról elmondta, 'van közöttünk egy élő példa, aki bebizonyította, hogy kizárólagos növényétrend mellett testileg-lelkileg kitűnően érezheti magát az ember'"- írta egyik életrajzában az első magyar orvosnő.

A vegetáriánusokat ekkor még egyszerűen kinevették. "A "zöld baraczk"-hoz címzett korcsma egyik asztalánál hárman ültek együtt december 12-én este: Mnanopcsek Vencel szabó, Kazinczy (előbb Feigelstock) Náthán elcsapott tőzsdeügynök és Bundás István adóvégrehajtó. Mnanopcsek Vencel, a vegetárius egylet egyik legtevékenyebb tagja a korcsmárosokat szidta, amiért nem tüntetik fel az étlapon a húsételeket...", írta a Budapesti Hírlap egy 1883-as bírósági tudósítása, amelyben kaján hangon adják elő, hogy a per tárgya az, hogy a két úriember közül az egyik kecskének titulálta vegetáriánus társát, míg az válaszul a sértegető fejéhez vágta a feltét nélkül rendelt lencsefőzelékkel teli tányért…

…ha fiatalon kell meghalnom, kiadatom a naplómat - írja egy fiatal lány 1884-ben, már azzal a sejtéssel, hogy az utóbbi feltétel teljesül nagyobb eséllyel.

És olvassa később sok más fiatal lány, köztük Boncza Bertuka, egy svájci internátusban (bizonyára francia eredetiben, mert magyarra csupán 1920-ban fordítják le először), aki szintén a művészi pályát fontolgatja - majd később beéri a múzsaszereppel.

"Baskircsev Mária" - mert a magyar kiadásokban ez lett a neve - a századforduló táján szinte szimbolikus alakká növekszik 1887-ben kiadott naplójegyzetei révén. Általa születik meg a kamaszlány, aki nem a gyermekkor és felnőttkor határán lebegő köztes lény, hanem fiatalságával, szépségével, formát öltő akaratával a saját határtalan lehetőségeinek hordozója. Simone de Beauvoir később az önmagába szerelmes, nárcisztikus serdülő lány példájaként említi többször is A második nemben. De Marie ezenkívül az öntudatos művész és a korai feminista szerepét is az elsők közt játssza el a művelődéstörténetben.

Az orosz származású Marie Bashkirtseff 1873-ban, tizenkét évesen kezdi naplóját - vagy inkább tizennégy? A hátrahagyott naplókat kiadó édesanyja utólag több okból is meghamisította lánya eredeti 1858-as születési dátumát.

"Engem Sándorom emléke és oly sokszor kigunyolt olvasmányaim, de főképen szívem felvilágosítottak arról, hogy egy nő több mint csak asszony, és ha megbocsáthatlan vétkem az volt, mert nem tudtam és nem akartam annyira elaljasodni, megtagadni nememet, hogy megfeledkezve minden női szeméremről és finomságról: egy férj előtt oly kedves, de - erősen hiszem - minden művelt szívre és nemes lélekre undoritó fotograf képgyüjteményben tudjak gyönyörködni, s azokat a férjjel órákig elnézni: mondom, ha ez volt (mint hogy úgy van) megbocsáthatlan vétkem: ezért pirulni vagy bocsánatot kérni soha nem jutott eszembe s e vétkemre most halálos ágyamban is büszke vagyok" - diktálta Szendrey Júlia 1868-ban, betegsége végső stádiumában, amikor már felülni sem tudott. Ebből a szomorú dokumentumból nem csupán az derül ki, hogy első, legendássá vált házasságában Petőfi szellemi társnak tekintette, második férje pedig jobbára szexuális tárgynak, hanem az is, hogy Horvát Árpád rendelkezett erotikus dagerrotípia-gyűjteménnyel. Mint kortársai közül jó néhányan, bár Magyarországon bizonyára kevesebben, mint azokban az országokban - USA, Anglia, Franciaország - ahol elérhetőbbek voltak az új metódussal készült képek.

A 19. századi anyaság története valójában a 18. században kezdődött. Az Emil, avagy a nevelésről (1762) azt jelentette az 1800-as elején, mint a 20. század második felében a dr. Spock: sorvezető volt a nevelési elvek kialakításához. Rousseau, akárcsak a felvilágosodás más filozófusai nagy hangsúlyt helyeztek az anyaság fogalmának megalkotására, mert meglátták az anya kulcsszerepét a gyermek jellemének formálásában, tanításában - így közvetve a világ jövőjére gyakorolt hatásában.

Áruba bocsátott, megtört büszkeségű nő, aki lenge ruhában, egész nap szépítkezve arra vár, hogy végre szolgálhasson egy férfit - akárkit - és a legkisebb figyelemért is hálás… - ez volt a nyugati férfi egyik nőideálja a 19. században (is).

Európa keleti peremén, a Balkánon a 19. században még javában élt a rabszolgaság gyakorlata, és Szemere Bertalan 1831-es útinaplójában azon kesereg, hogy német ismerősei minket is oda számítanak: "'Vannak-e még sklávok (rabszolgák) Magyarországon?' Valahányszor ilyen kérdést hallok, s e nélkül alig múlik el napom, mindig mélyen elborulok, hogy szegény hazám ennyire nem ismertetik."

Mindazonáltal elszigetelt esetekben magyar nők is kerülhettek rabszolgasorba. Ezt Sass Flóra esete példázza, aki a szabadságharc vesztette el szüleit, amikor román parasztok feldúlták Nagyenyedet. Egy házaspár magához vette, de a bukás után Törökországba menekülő emigránsok kavarodásában egy rabszolgakereskedőhöz juthatott, mert 1859-ben Samuel Baker angol mérnök már a vidini rabszolgapiacon találja a szőkesége és európai vonásai miatt igen magas áron árult Flórát, akit meg is vásárol. Később feleségül vette, és közös afrikai utazásukon együtt fedezték fel a Nílus forrását. Viktória királynő éppen múltja miatt - és mert már a házassága előtt is együtt élt a férjével - nem volt hajlandó fogadni Florence Bakert.

Ha a karót nyelt királynőt nem is babonázta meg a rabnőt övező romantika, rengeteg korabeli férfit annál inkább.