A 19. századi anyaság története valójában a 18. században kezdődött. Az Emil, avagy a nevelésről (1762) azt jelentette az 1800-as elején, mint a 20. század második felében a dr. Spock: sorvezető volt a nevelési elvek kialakításához. Rousseau, akárcsak a felvilágosodás más filozófusai nagy hangsúlyt helyeztek az anyaság fogalmának megalkotására, mert meglátták az anya kulcsszerepét a gyermek jellemének formálásában, tanításában – így közvetve a világ jövőjére gyakorolt hatásában.
Ez a gondolat határozta meg aztán az anya helyzetét abban a században, amely a leginkább a magánélet területére száműzte a nőket. Bár a férfiakkal szemben a nők nem léphettek ki a nyilvános szférába – amely amúgy sem nekik való, hiszen közönséges és veszélyes terep – az anyaság egyszerre társadalmi felelősségvállalást jelentett.
A házasságon belül megélt anyaság dicsőség a családnak és a nemzetnek, a házasságon kívül pedig a legszennyesebb bűn, amit a társadalom csak megvetéssel övezhet. Ez a kiközösítés vezetett olyan jelenségekhez, amelyről pl. az 1830-as évek végén Magyarországra látogató angol Julie Pardoe ír a pesti börtönben látogatást téve:„Megrendülten értesültem róla, hogy a fogságban tartott nők négyhatoda gyermekgyilkosságban vétkes.” Köztük olyan nők is lehettek, akik eltartani sem tudták volna a világra hozott csecsemőt, mások a szégyentől féltek: akkor mind a gazdasági, mind a társadalmi feltételekhez férj kellett.
Mindazonáltal egy „rendes nő” számára a házassággal kezdődött a szexuális élet, és az esetek túlnyomó részében kilenc hónappal később az anyaság. A – sokszor tizenéves, külön oktatásban nem részesült – nőknek saját vérmérsékletük és természetes intelligenciájuk szerint kellett felnőniük a rájuk bízott csöppségek neveléséhez. Különösen lányaik esetében, akik – a században még csak szerveződő nőnevelés hiányában – sokszor csak az anyjuk által átadott tudásra támaszkodhattak.
Talán a középosztálybeli anyák szántak a legtöbb időt és energiát gyermekeik nevelésére. A szegény sorsú és/vagy dolgozó anyákat a munka, vagyis inkább gürcölés választotta el gyermekeiktől, a nagypolgári és arisztokrata anyákat pedig a személyzet és a társadalmi szerepeik. Jó néhány magyar nemesasszonyról azért tudni, hogy bírt valami koncepcióval a gyermekei nevelését illetően (pl. Dessewffy Aurél anyja, Sztáray Eleonóra, Andrássyné Kendeffy Katinka, Károlyiné Zichy Karolina), de a század három legbefolyásosabb „celebnője” közül egyikre sem mondható, hogy nagy „edukátor” lett volna:
A nőideálként nagy kultusszal övezett osztrák császárné, Sissi anyaságának története igen ellentmondásos: tizenhét évesen lett anya, anyósa módszeresen kirekesztette a csecsemői életéből, és bár eleinte felvette a kesztyűt, kislánya, Zsófia halála után dacosan feladta a gyerekeivel való törődést. Hosszú utazásokon ápolgatta testét-lelkét, és csak az 1868-ban született Mária Valériával viselkedett valódi anyaként – persze a maga nárcisztikus módján. Nem vett tudomást Rudolf fia életválságáról, de amikor az Mayerlingben öngyilkosságot követett el, soha nem vette le többé a gyászruhát. Ha érezte is, hogy nem követett el mindent, hogy a fiából kiegyensúlyozott felnőtt legyen, inkább a menyét gyalázta, amiért nem tette boldoggá Rudolfot.
A kilencgyermekes Viktória királynő kifejezetten utált a gyerekeivel vesződni, legidősebb fiát, a léha Bertie-t (VII. Edward néven lépett trónra) leplezetlenül „ekézi” a legidősebb lányának, Viktória hercegnőnek írt leveleiben, akivel viszont szinte barátnői viszonyt ápolt. Eltekintve persze attól, hogy a zsarnoki anyák módjára még a távolból is szerette volna kontrollálni a porosz királyi udvarban élő felnőtt lánya minden lépését. A francia Eugénia császárnét pedig a sorsa tette mártíranyává.
Mindenki annyira jó anya, amennyire csak az tud lenni, és ez a 19. században sem volt másképpen. Mindazonáltal a század vége felé új, bensőségesebb anyakép kezd formálódni: a regényekben, festményeken, színdarabokban, fotográfiákon és a hétköznapokban egyre közelebb kerülnek egymáshoz anyák és gyermekeik, hiszen 20. századi anyaság meg a 19. században kezdődött. És az 1900-as évek eleje hozza el azokat a nézeteket, amelyek a gyermek lelki fejlődésének alapját az anyafigurával kialakuló testi-érzelmi kötődésben látják.
A bejegyzést 19. századi festőnők anyaságot ábrázoló képei illusztrálják: Marguerite Gérard: Első lépések, 1788 (1.), Rolinda Sharples: Önarckép a festő édesanyjával, 1820 (2.), Berthe Morisot: Anya és gyermek az erkélyen, 1872 (3.), Cecilia Beaux: A gyermekkor utolsó napjai, 1883 (4.), Mary Cassatt: Reggeli az ágyban, 1897 (5.)
