Halcsontos Fűző

"A gyászolás különben érzelem dolga, melyet idegen nem bírálhat meg" - állította a dualista Magyarország társadalmi szokásainak kodifikátora, vagyis egyszerűbben szólva az egyik legnépszerűbb illemtankönyv szerzője, Kalocsa Róza 1884-ben. Nem mondott igazat.

Hát persze, hogy megbírálták a gyászolót az idegenek. A rokonok, barátok, ismerősök és ismeretlenek mind a gyász módja felett ítélkeztek, hiszen a 19. században alig akadt valami, amiről ennyire szigorú, mindenre kiterjedő és folyamatosan változó szabályok rendelkeztek. A jó társaság szabályait elsősorban a befolyásos és előkelő emberek diktálták, de a 19. században már a női lapok és illemtankönyvek is segítettek az információ frissítésében és terjesztésében. A halál ugyanúgy átrendezett mindent, mint mindig, de sokkal inkább jelen volt a hétköznapokban: a betegek otthon haldokoltak, a nők otthon szültek, az emberek alacsonyabb átlagéletkora miatt a gyerekek gyakran felnőttkoruk előtt tapasztalták meg szüleik halálát, a gyerekhalandóság miatt a szülők kisgyermekük elvesztését. Az emberek többnyire cinikus megnyilvánulásoktól mentesen, komolysággal és áhítattal viszonyultak a halálhoz, és a kidolgozott etikett segítségével igyekeztek racionálisan uralni a miatta bekövetkező válságos élethelyzeteket.

"A nő gazdasági jólétét nemi vonzó erejének foka határozza meg" - olvashatták az érdeklődők századelőn már magyarul is Charlotte Perkins Gilman klasszikus traktátusában, az 1906-ban Bédy-Schwimmer Róza fordításában megjelent A nő gazdasági helyzeté-ben. "Az életbe kilépő fiatal férfi előtt nyitva áll a világ - magyarázza Gilman. - Tehetségeit használja, sőt használnia kell. Ha először rossz utat választ, újból meg újból választhat. Jómód, hatalom, társadalmi kitüntetés, hírnév - bármire vágyik, annak eléréséért dolgozhatik." Nem így a nő. Számára a fentebb felsoroltak, sőt ezen kívül "az otthon és boldogság, tekintély, kényelem, és élvezet, kenyere és kalácsa, szóval mindene csak egy keskeny arany karikán keresztül érhető el." És ez bizony: "hatalmas nyomás".

A nő tőkéje ilyen körülmények között szépsége, fiatalsága, esetleg társadalmi státusza és hozománya volt, ennek segítségével kellett legalább megtartani, de lehetőleg megemelni saját helyzetét. Ha a semmiből jött, és feljebb tudott lépni, már nyert, de minél magasabb volt egy nő státusza, annál inkább közös (és értékes) vagyontárgynak számított az övéi szemében. Házasságkötése kapcsán hozott döntéseivel nem pusztán a saját helyzetét határozta meg, hanem az egész "klánét". A rangon aluli házasságtól való rettegésben a csoport félelme fejeződött ki az ősök által megszerzett társadalmi, anyagi pozíciót illetően. A mésalliance-ot elkövető rosszul gazdálkodik, elherdál valamit a státuszából, de ha férfi, akkor a világ nem feltétlenül fogja ezzel a döntésével azonosítani, a világi életben bármi lehet belőle. Azonban ha nő, akkor ő az, ami a férje, és - így vélekedtek még az 1900-as évek elején is - a párválasztással az élete összes fontos döntését meghozta.

"Hetven évvel ezelőtt jött Budapestre Ira Aldridge a nagy tragikus néger színész, akinek Othelló alakítása világhírűvé vált. Ugyancsak Ira Aldridge hozta Budapestre az első nigger songokat, amelyek csakhamar igen nagy népszerűségre tettek szert a pesti zengerájokban" - írja 1927-ben a Budapesti Hírlap a fővárosban is egyre népszerűbb amerikai jazz kapcsán.

De ki volt az a férfi, aki egészen pontosan 1853 márciusában érkezett a magyar fővárosba a társulatával, és akinek személyében először láttak a pestiek akkor négernek mondott, afroamerikai színészt fellépni? Minden jel szerint nagy nyomot hagyott a magyarok kulturális emlékezetében, hiszen nem csupán a fekete zene első magyarországi nyomait kötötték a nevéhez, de 1932-ben még egy életrajzi regény is megjelent róla az erdélyi író, Ligeti Ernő tollából, Az idegen csillag címmel.

A fula vagy fulbe törzs uralkodó osztályából származtatta magát, a nevéhez ragasztott állandó szókapcsolat (the African Roscius) is az hangsúlyozta, hogy Afrikából való. Ez romantikusabbnak hangzott, mint holmi rabszolgaivadéknak feltüntetni magát.

"Tudod, édesem, egész nyáron lány nélkül voltam" - panaszolja Kosztolányi Dezsőné 1944-es tárcanovellájának narrátora. A férj első világháborús cselédviszonyokat drámává emelő regényének, az Édes Annának különös párdarabja ez a második világháborús cselédmizériát taglaló novella. Az akkoriban már özvegy Kosztolányiné, aki memoárjában magát tartotta a "jó cseléd"-történet ötletadójának, saját rövidke írásában a rossz cselédet festi meg, egy erősen Vizynére emlékeztető asszonyság elmesélésében: "Csütörtökön délután óriási szerencsém akadt, amíg a helyszerzőnél várakoztam, bependerült egy csinos, húszesztendős falusi lány. Lesimított kontyba tűzött haja szőke volt, mint a búza, szeme sötét és feszes, mint az érett kökénybogyó. Bőszoknyában volt és hárászkendő szerénykedett a vállán. Egész valójából - mint ahogy mondani szokás - a havasok üde lehelete áradt. Azon frissiben érkezett Budapestre s én azon melegében megfogadtam őt."

Igazán csak a korabeli olvasó tudta értékelni ezt az isteni szerencsét: az Édes Annában is olvashatjuk, de már a 19. századi tanácsadó könyvekben és levelezésekben is számtalan utalást tesznek arra, hogy a cselédlány "kinevelése" csak akkor lehet eredményes, ha a nyersanyag "romlatlan", akinek erkölcseit, munkamorálját nem rontotta még meg a bűnös Budapest.

A 19. század során Európa lakói sajátos reality show-kért lelkesedtek. Azon embertársaikat akarták bámulni, akik különböztek tőlük, és akiket éppen eltérő külsejük és életmódjuk miatt nem tartottak civilizált embereknek. Az idegenség, egzotikum és vadság látványáért özönlöttek tudományos kiállításokra, freak show-kra, cirkuszba, világkiállításokra és állatkertbe.

Angelo Solimant a 18. század végén minden civilizálódása dacára kitömték és kiállították halála után, mások azonban már életükben áldozatok lettek: nem csupán a tudományos érdeklődés, de a tömegszórakoztatás áldozatai.