Halcsontos Fűző

A hisztéria - sok más mentális zavart jelölő szóval együtt - mára a közbeszéd része lett, a legkisebb mértékű önző kilengésre, túlcsorduló indulatra is ezt a kifejezést használjuk, noha a 19. században majdcsak olyan betegségnek számított, mint a tüdőgyulladás. Ma is afféle "nőnemű szó" - ezért kell külön előtaggal jelölni a férfihisztit - mert az 1800-as évek elején szinte kizárólag nők fordultak orvoshoz a zabolázhatatlan indulatkitöréseket magában foglaló tünetegyüttessel.

Az ókortól élt a gyógyítókban az az elképzelés, hogy a nőket teljes mértékben hatalmukban tartják a szaporítószerveik. Legfőképpen a női testben szabadon vándorló anyaméh - mert így képzelték el, helyét folyton változtató szervként. Mivel a testük periodikus működése, a terhességek, szülések teszik gyengévé a nőket, elmezavaraik is innen eredeztethetőek. Egy angol doktor, Robert Brudenell Carter a következő kijelentést is megkockáztatta A hisztéria patológiája és kezelése című 1853-as munkájában: "A férfiak nemi vágyának kielégítéséről számos intézmény gondoskodik, számukra ez a dolog semmiféle problémát nem okoz. A hölgyeknek azonban korunk előírásai kötelezővé teszik nemi vágyuk teljes eltitkolását… Ezért jelennek meg manapság hisztériás tünetek az elvárásoknak engedelmeskedő nők oly nagy hányadánál, melyek számát jelentősen lehetne csökkenteni akkor, ha a társadalom nemi vágyuk szabad kifejezését számukra is lehetővé tenné."*

De azért a mindenkire kiterjesztett szexuális szabadságot senki sem gondolhatta komolyan akkoriban, szóval a nők viselkedészavarát inkább a méh vagy a petefészek, esetenként a csikló műtéti eltávolításával orvosolták egyes hisztéria-specialisták.

A 19. századi anyaság története valójában a 18. században kezdődött. Az Emil, avagy a nevelésről (1762) azt jelentette az 1800-as elején, mint a 20. század második felében a dr. Spock: sorvezető volt a nevelési elvek kialakításához. Rousseau, akárcsak a felvilágosodás más filozófusai nagy hangsúlyt helyeztek az anyaság fogalmának megalkotására, mert meglátták az anya kulcsszerepét a gyermek jellemének formálásában, tanításában - így közvetve a világ jövőjére gyakorolt hatásában.

Ma már nehéz elhinni, de a lakótelepek gondolata mögött a jószándék - valamint egy utópista szocialista kísértete - lebeg. A magyarul negatív képzettársításokat hordozó falanszter (pl. ld. Madách: Az ember tragédiája) Charles Fourier agyszüleménye: ebben az 500-2000 fős élettérben az emberek a közös javakért munkálkodnak és mindent igazságosan osztanak el.

A legcsiklandósabb kitétele talán a közösségi szexuális élet, ahol mindenki mindenkivel, a kívánatosak a kevésbé kívánatosakkal, "angyaliasságból", egyfajta közösségi könyörületességből indíttatva, ebben is kiegyenlítve az emberek közötti különbségeket.

"Feleségemnek mondd, hogy Lipcséből írtam neked, hogy 12-én jövök, mondd neki, hogy hivatkoztam e levelembe egy előbbimre, és hogy ebbül azt következteted, hogy az első elveszett" - instruálja gróf Batthyány Lajos 1847 márciusában barátját.

Azért kért segítséget felesége, Zichy Antónia megtévesztéséhez, mert Lipcse helyett várandós sógornőjéhez, Zichy Karolinához utazott Bergamóba, ahol március 28-án viszonyuk gyümölcse, Pálma megszületett. A kislány a Károlyi családnevet kapta, hiszen Karolin férjének, addigi öt fiának apja gróf Károlyi György volt.

Semmit sem érthetünk meg Zichy Karolinából, ha Barabás Miklós litográfiáját (balra) nézzük, hiszen a biedermeier művészet nem arra esküdött, hogy ábrázolja a szexepilt. A szép és intelligens, emellett politikailag aktív nő sokakat elbűvölt - az idősődő Széchenyi megrémült Karolin vonzerejétől, Petőfi verset ír a Zichy-nővérekről - a szabadságharc bukása után pedig Komárom védőjét, Klapka Györgyöt követte az emigrációba, és csakúgy, mint Batthyánynak, gyermeket szült neki. "Károlyiné és az ő Herculese am Scheidewege (a válaszúton)" - így nevezi a Svájcban együtt élő párt egy másik magyar emigráns, báró Jósika Miklós a levelezésében.

1950 januárjában egy negyven évre zárolt hagyaték felnyitásakor igencsak elképedtek az örökhagyó hozzátartozói. Arthur Munby (1828-1910) a világ szemében egyrészt kötelességtudó hivatalnok volt, másrészt műkedvelő költő, harmadik életéről azonban kevesen tudtak. Talán csak az a több száz nő, akiket lefényképezett.

Nem, nem fura pózokban. És nem is meztelenül. Hanem rongyokban, piszkosan, munkavégzés közben. Arthur Munby-t ugyanis semmi nem csigázta úgy fel, mint egy fizikai munkát végző nő. Sajátos vonzalmai vezették el egy olyan terület dokumentálásához, amelyről az ő amatőr képei nélkül alig maradt volna fenn ábrázolás - hiszen szépen befűzve, műteremben pózoló úriasszonnyal, csinos kisasszonnyal tele van a padlás.

Közel hatvan kötetnyi naplójában is rengeteget ír róluk, mivel szabadidejében az utcákat rótta - Hasfelmetsző Jack gyilkosságai idején egyszer a gyilkosnak vélték, megállították és igazoltatták a rendőrök. De Munby egész más célra keresett "áldozatokat".

Mivel akkoriban a társadalmi státusz az öltözködés alapján kódolható volt, nagy biztonsággal előre tudhatta Hannah Cullwickről, hogy mindenes cseléd. Megszólította, barátságosan kikérdezte, majd miután szép lassan a bizalmába férkőzött, nagyon különös dolgot kért tőle.