1950 januárjában egy negyven évre zárolt hagyaték felnyitásakor igencsak elképedtek az örökhagyó hozzátartozói. Arthur Munby (1828-1910) a világ szemében egyrészt kötelességtudó hivatalnok volt, másrészt műkedvelő költő, harmadik életéről azonban kevesen tudtak. Talán csak az a több száz nő, akiket lefényképezett.
Nem, nem fura pózokban. És nem is meztelenül. Hanem rongyokban, piszkosan, munkavégzés közben. Arthur Munby-t ugyanis semmi nem csigázta úgy fel, mint egy fizikai munkát végző nő. Sajátos vonzalmai vezették el egy olyan terület dokumentálásához, amelyről az ő amatőr képei nélkül alig maradt volna fenn ábrázolás – hiszen szépen befűzve, műteremben pózoló úriasszonnyal, csinos kisasszonnyal tele van a padlás.
Közel hatvan kötetnyi naplójában is rengeteget ír róluk, mivel szabadidejében az utcákat rótta – Hasfelmetsző Jack gyilkosságai idején egyszer a gyilkosnak vélték, megállították és igazoltatták a rendőrök. De Munby egész más célra keresett "áldozatokat".
Mivel akkoriban a társadalmi státusz az öltözködés alapján kódolható volt, nagy biztonsággal előre tudhatta Hannah Cullwickről, hogy mindenes cseléd. Megszólította, barátságosan kikérdezte, majd miután szép lassan a bizalmába férkőzött, nagyon különös dolgot kért tőle.
Azt, hogy írja le, hogyan telik a napja.
„Tüzet gyújtottam. Letisztogattam a kandallórácsot. Térden csúszva felmostam az előszobát, lépcsőt és kőpadlót. A szobákban söpörtem és port töröltem. Felszolgáltam a reggelit. Beágyaztam és kiöntöttem a szennylevet. Mosogattam és kifényesítettem az ezüstöt. Felmostam a lépcsőt és a kamrát. Kifényesítettem a késeket és ebédet főztem. Kibokszoltam 3 pár csizmát, és úgy fél 4-kor kezdtem a befőzést, és abba se hagytam 11-ig, csak vacsorázni meg teázni álltam meg. Rendetlenül hagytam a konyhát és nagyon fáradtan mentem ágyba.”
Hannah Cullwick naplója aranybánya a társadalomtörténészek számára, hiszen a 19. századból alig maradt fenn első kézből származó beszámoló a gürcölés mindennapjairól: az így dolgozó nők többnyire írástudatlanok voltak. Hannah azonban tudott írni-olvasni, így az egész napos munka után holtfáradtan körmölt a naplójába, hogy eleget tegyen szerelme kérésének.
Munby még utána is nem egyszer kért tőle furcsa dolgokat, ezek részletes leírása azonban mellékvágányra vinne, közös életük zavarba ejtő és szívszorító mozzanatait több könyv dolgozza fel. Röviden annyi, hogy mai szemmel bizarr szerepjátékokra alapuló kapcsolatuk titkos házasságba torkollott, de nyíltan sosem élhettek együtt. A társadalom kasztjai között nem volt átjárás.
Munby egész életében mosónők, tejesasszonyok, osztrigát halászó nők, háztartási mindenesek és más munkásnők körül sertepertélt, kikérdezte őket hétköznapjaikról, és lefényképezte őket. Kedvencei a csillés lányok voltak: legjobban ők koszolták be magukat, és rendhagyó módon nadrágot viseltek munkaruhaként.
Ha nem is tömegesen, de Magyarországon is dolgoztak nők bányákban – a Fekete gyémántok főhősnője, Evila szénporos arccal sétál elő egy tárnában töltött munkanap után Jókai regényének első lapjain – mindazonáltal az iparosodás lemaradásai miatt csak a század végére alakult ki számottevő munkásnő-réteg, elsősorban Budapesten. A fizikai munkát végző nők egyrészt a mezőgazdaságban tevékenykedtek, másrészt háztartási alkalmazottként. A háztartási gépek feltalálása előtt a mosás, mosogatás, és különféle előkészítő konyhai munkálatok valamint akár csak a fűtéssel járó feladatok is mind jelentős erőkifejtést igényeltek – már a 20. század elején mutatja meg a küzdelmes cselédsorsot például Kosáryné Réz Lola Filoménája vagy Kosztolányi Dezső Édes Annája.
Érdemes megjegyezni azonban, hogy míg a nők tanulásának ellenzői a női test működéséből adódó havi megterhelés miatt „féltették” a szellemi foglalkozások gyakorlásától a magasabb osztályok leányait, a kemény fizikai munkát végző nőkért senki sem aggódott ilyen tekintetben…
(Az összes illusztráció: Arthur Munby képei fizikai munkát végző nőkről a 19. század 60-as éveiből, az első három képen Hannah Cullwick kandallórácsot tisztítva, padlót mosva és cipőt bokszolva.)
