"Tudod, édesem, egész nyáron lány nélkül voltam" - panaszolja Kosztolányi Dezsőné 1944-es tárcanovellájának narrátora. A férj első világháborús cselédviszonyokat drámává emelő regényének, az Édes Annának különös párdarabja ez a második világháborús cselédmizériát taglaló novella. Az akkoriban már özvegy Kosztolányiné, aki memoárjában magát tartotta a "jó cseléd"-történet ötletadójának, saját rövidke írásában a rossz cselédet festi meg, egy erősen Vizynére emlékeztető asszonyság elmesélésében: "Csütörtökön délután óriási szerencsém akadt, amíg a helyszerzőnél várakoztam, bependerült egy csinos, húszesztendős falusi lány. Lesimított kontyba tűzött haja szőke volt, mint a búza, szeme sötét és feszes, mint az érett kökénybogyó. Bőszoknyában volt és hárászkendő szerénykedett a vállán. Egész valójából - mint ahogy mondani szokás - a havasok üde lehelete áradt. Azon frissiben érkezett Budapestre s én azon melegében megfogadtam őt."
Igazán csak a korabeli olvasó tudta értékelni ezt az isteni szerencsét: az Édes Annában is olvashatjuk, de már a 19. századi tanácsadó könyvekben és levelezésekben is számtalan utalást tesznek arra, hogy a cselédlány "kinevelése" csak akkor lehet eredményes, ha a nyersanyag "romlatlan", akinek erkölcseit, munkamorálját nem rontotta még meg a bűnös Budapest.
Bár szeretjük azt képzelni, hogy gyermekmunka már csak a harmadik világban létezik, amíg vannak gyermekkorú koldusok és kiskorú prostituáltak, addig - ha illegálisan is - Európában is dolgoztatnak gyerekeket. A 19. században viszont még az egész világon általános és elfogadott intézmény volt. Sőt, a 19. század iparosodása és urbanizációja hozta létre azt a közeget - a városi szegénységet, a gyárat, a nagyvárost - ahol a szegényebb gyerekek nem a családban, a felnőtt életre készülve, a tanulás részeként végeztek munkát, hanem azért, hogy a keresetükkel segítsék szüleik és testvéreik fennmaradását.
1950 januárjában egy negyven évre zárolt hagyaték felnyitásakor igencsak elképedtek az örökhagyó hozzátartozói. 
