Bár szeretjük azt képzelni, hogy gyermekmunka már csak a harmadik világban létezik, amíg vannak gyermekkorú koldusok és kiskorú prostituáltak, addig – ha illegálisan is – Európában is dolgoztatnak gyerekeket. A 19. században viszont még az egész világon általános és elfogadott intézmény volt. Sőt, a 19. század iparosodása és urbanizációja hozta létre azt a közeget – a városi szegénységet, a gyárat, a nagyvárost – ahol a szegényebb gyerekek nem a családban, a felnőtt életre készülve, a tanulás részeként végeztek munkát, hanem azért, hogy a keresetükkel segítsék szüleik és testvéreik fennmaradását.
Az éhbérért dolgozó gyermek figuráját az a férfi emelte be az irodalmi köztudatba, aki maga is megtapasztalta a nyomort. Charles Dickens tizenkét évesen került a cipőpasztagyárba, először csak azért, hogy fizetésével kiegészítse a család jövedelmét, de miután apja a család többi tagjával az adósok börtönébe került, önállóan tartotta el magát jó pár hónapig, amikor egy örökség révén újraegyesült a szétszakadt család. Az ő története éppen olyan viktoriánus mese, mint amilyet ő maga is annyiszor megírt. Mások – a túlnyomó többség – nem voltak olyan szerencsések, mint Dickens, vagy mint hőse, Oliver Twist, akit egy temetkezési vállalkozó után egy kéményseprő visz haza a dologházból (de végül minden jóra fordul...).
Sok árvát vettek ki kéményseprésre, akár három éves kortól alkalmazták őket, mert minél kisebb volt a gyerek, annál szűkebb kéménybe lehetett leereszteni, hogy tisztogassa ki. Horrorisztikus történetek terjedtek a kéménybe szorult vagy a felszálló füsttől ott megfulladt gyerekekről. A gyerekkéményseprők alkalmazásának gyakorlatát aztán Charles Kingsley A vízigyerekek (The Water Babies, 1863) c. regénye nyomán szabályozták Angliában. Szívesen alkalmaztak még gyerekeket a bányák szűk járataihoz vagy gépek kezelőinek.
Magyarországon* csak a 19. század harmadik harmadára lett tömeges a gyerekek alkalmazása, de már 1840-ben rendeletben előírták, hogy csak 12 éven felüli gyerek foglalkoztatható. A gyárosok ezt persze megszegték és kijátszották, hiszen a gyerekek a gyárban ugyanúgy dolgoztak éjszaka és 10-12 órás munkaidőben, mint felnőtt társaik. Nagy Ignác tárcáinak tanúsága szerint az 1840-es években a pest-budai utcakép elengedhetetlen tartozéka a koldusgyerek. Amikor a narrátor a dermesztő hidegben, rongyokban földön fekvő nyolcévesforma kislányt kérdi az édesanyjáról, az bizakodással feleli: „Ő más helyen koldul, én pedig itt, s mindig jókor el szokott értem jőni, csak ma késik.”
Inasok, rikkancsok, boltossegédek, gyufaárusok, gyári munkások, bányászlányok és -fiúk… Az 1900-ban tartott népszámlálás gyakran idézett statisztikája szerint akkor a tizenhétmilliós lélekszámú országban félmillió 7-14 éves gyermek dolgozott, azonban túlnyomó részük nem az iparban – az a második helyre szorult –, hanem a mezőgazdaságban – pásztorok, béresek, szolgálók. A harmadik legnépszerűbb a cselédmunka volt – kézilányként vagy gyereklányként hatvanezer gyerek tevékenykedett. A gyermekprostitúcióról és az utcai kéregetésről természetesen nem maradtak fenn számadatok.
A korabeli „emberbarátok” – ma emberjogi aktivistának neveznénk őket – nagy lendülettel léptek el a munkaidő csökkentése és a körülmények javítása érdekében, ám az első világháború jelentősen visszavetette a gyerekmunka elleni harcot. „A szegénység rothadt éjszakájában rajokban fogan meg a kolduspárok átka – a gyerek, akinek jöttén nem örülnek a nincstelenek… Ha megszületik, az anya nem a hivatás teljességét látja benne, hanem azt gondolja: vajjon mikor búvik ki piszkos pólyájából, hogy odarúgja az élet napszámosai közé?” – borong egy 1916-os riportkönyv szerzője, Kováts Lydia, és fejezeteken keresztül sorolja az odaveszett, még katonáskodó vagy hadirokkanttá vált apák helyett családfenntartóvá vált gyerekek változatos munkaköreit. Kiskamasz fiúk vasesztergályos férfiak feladatait végzik, kislányok dolgoznak a szövő- és jutagyárban, mert iskolába úgysem járhatnának, ha nincs cipőjük. A füstös kávéházakban éjszakázó pikolófiúk mellett egy ötéves mozgóárus kínálja a cipőpertlit, pékrazziákon hajnaltól dolgozó gyerekeket fülelnek le.
A háborút követő szegénység majd a gazdasági válság tovább mérgesítette a helyzetet, de a szabályozások ellenére a gyermekek csak a második világháború után tűntek el a legális munkaerőpiacról.
*A magyarországi gyerekmunkáról nagy terjedelemben: Deáky Zita: „A jó kisfiúk és leánykák” – A kisgyermekkor történeti néprajza Magyarországon, Századvég, 2011
(Edward Thomson Davis: Koldus az ösvényen, 1856 (1.), gyermeklány a bányában, angol újságillusztráció, 1842 (2.), inasfiú és társai, 1860-as évek, Magyarország (3.), a gyermekmunkáról szóló képriport a Tolnai Világlapjában, 1918 (4.)
