Halcsontos Fűző

"Tudod, édesem, egész nyáron lány nélkül voltam" - panaszolja Kosztolányi Dezsőné 1944-es tárcanovellájának narrátora. A férj első világháborús cselédviszonyokat drámává emelő regényének, az Édes Annának különös párdarabja ez a második világháborús cselédmizériát taglaló novella. Az akkoriban már özvegy Kosztolányiné, aki memoárjában magát tartotta a "jó cseléd"-történet ötletadójának, saját rövidke írásában a rossz cselédet festi meg, egy erősen Vizynére emlékeztető asszonyság elmesélésében: "Csütörtökön délután óriási szerencsém akadt, amíg a helyszerzőnél várakoztam, bependerült egy csinos, húszesztendős falusi lány. Lesimított kontyba tűzött haja szőke volt, mint a búza, szeme sötét és feszes, mint az érett kökénybogyó. Bőszoknyában volt és hárászkendő szerénykedett a vállán. Egész valójából - mint ahogy mondani szokás - a havasok üde lehelete áradt. Azon frissiben érkezett Budapestre s én azon melegében megfogadtam őt."

Igazán csak a korabeli olvasó tudta értékelni ezt az isteni szerencsét: az Édes Annában is olvashatjuk, de már a 19. századi tanácsadó könyvekben és levelezésekben is számtalan utalást tesznek arra, hogy a cselédlány "kinevelése" csak akkor lehet eredményes, ha a nyersanyag "romlatlan", akinek erkölcseit, munkamorálját nem rontotta még meg a bűnös Budapest.

"A férfinak csak nemi élete, a nőnek teljes élete nyomorult, mivel az ő egész jövőjét, pályafutásának minden ízét nemére építették" - jelenti ki dr. Harkányi Ede A holnap asszonyai című 1905-ös könyvében, amely jól összefoglalja a nőemancipációval és nőgyűlölettel kapcsolatos korabeli nézeteket. Miközben a 19. század idealizálta a nőt, amennyiben az hajlandó volt a férfiak által szabott kereteken belül megmaradni, alapvetően nem tartotta sokra szellemi képességét, munkabírását vagy alkotóerejét. Hiszen a gyenge, angyali teremtések legfeljebb arra képesek, hogy őrizzék a családi tűzhely melegét és gyermeknek adjanak életet. Az otthon nemtőjeként vannak szerepükben, ezen túl nem teljesíthetnek jól, de ezt nem is várják tőlük. A századfordulóra azonban ezek az elképzeléseket tendenciózusan felülírta az élet.

A Magyar Királyságban 1900-ban már több mint két és fél millió volt a kereső nők száma, és egyre többen léptek ki a munkaerőpiacra vagy vettek részt az oktatásban. Pedig akkoriban úgy látták, hogy a nemi érés ("fanosodás") annyira megviseli a lányokat, hogy a szellemi fejlődésben már kamaszkorban leszakadnak a fiúktól, ráadásul a nők havi vérzésük idején teljességgel beszámíthatatlanok lesznek. A bűnözőket típusokba soroló, híres-hírhedt Lombroso 80 rendőrségellenes erőszakot elkövető nő között 71 menstruálót talált, a szexológia egyik atyja, Krafft-Ebing a női elkövetőknél szintén összefüggést látott a menstruáció és a bűncselekmény időpontja között. Egy harmadik kutató pedig öngyilkos nőknél fedezte fel a havivérzés jeleit.

Bár szeretjük azt képzelni, hogy gyermekmunka már csak a harmadik világban létezik, amíg vannak gyermekkorú koldusok és kiskorú prostituáltak, addig - ha illegálisan is - Európában is dolgoztatnak gyerekeket. A 19. században viszont még az egész világon általános és elfogadott intézmény volt. Sőt, a 19. század iparosodása és urbanizációja hozta létre azt a közeget - a városi szegénységet, a gyárat, a nagyvárost - ahol a szegényebb gyerekek nem a családban, a felnőtt életre készülve, a tanulás részeként végeztek munkát, hanem azért, hogy a keresetükkel segítsék szüleik és testvéreik fennmaradását.

Az éhbérért dolgozó gyermek figuráját az a férfi emelte be az irodalmi köztudatba, aki maga is megtapasztalta a nyomort.

Ma már nehéz elhinni, de a lakótelepek gondolata mögött a jószándék - valamint egy utópista szocialista kísértete - lebeg. A magyarul negatív képzettársításokat hordozó falanszter (pl. ld. Madách: Az ember tragédiája) Charles Fourier agyszüleménye: ebben az 500-2000 fős élettérben az emberek a közös javakért munkálkodnak és mindent igazságosan osztanak el.

A legcsiklandósabb kitétele talán a közösségi szexuális élet, ahol mindenki mindenkivel, a kívánatosak a kevésbé kívánatosakkal, "angyaliasságból", egyfajta közösségi könyörületességből indíttatva, ebben is kiegyenlítve az emberek közötti különbségeket.

1950 januárjában egy negyven évre zárolt hagyaték felnyitásakor igencsak elképedtek az örökhagyó hozzátartozói. Arthur Munby (1828-1910) a világ szemében egyrészt kötelességtudó hivatalnok volt, másrészt műkedvelő költő, harmadik életéről azonban kevesen tudtak. Talán csak az a több száz nő, akiket lefényképezett.

Nem, nem fura pózokban. És nem is meztelenül. Hanem rongyokban, piszkosan, munkavégzés közben. Arthur Munby-t ugyanis semmi nem csigázta úgy fel, mint egy fizikai munkát végző nő. Sajátos vonzalmai vezették el egy olyan terület dokumentálásához, amelyről az ő amatőr képei nélkül alig maradt volna fenn ábrázolás - hiszen szépen befűzve, műteremben pózoló úriasszonnyal, csinos kisasszonnyal tele van a padlás.

Közel hatvan kötetnyi naplójában is rengeteget ír róluk, mivel szabadidejében az utcákat rótta - Hasfelmetsző Jack gyilkosságai idején egyszer a gyilkosnak vélték, megállították és igazoltatták a rendőrök. De Munby egész más célra keresett "áldozatokat".

Mivel akkoriban a társadalmi státusz az öltözködés alapján kódolható volt, nagy biztonsággal előre tudhatta Hannah Cullwickről, hogy mindenes cseléd. Megszólította, barátságosan kikérdezte, majd miután szép lassan a bizalmába férkőzött, nagyon különös dolgot kért tőle.