„A férfinak csak nemi élete, a nőnek teljes élete nyomorult, mivel az ő egész jövőjét, pályafutásának minden ízét nemére építették” – jelenti ki dr. Harkányi Ede A holnap asszonyai című 1905-ös könyvében, amely jól összefoglalja a nőemancipációval és nőgyűlölettel kapcsolatos korabeli nézeteket. Miközben a 19. század idealizálta a nőt, amennyiben az hajlandó volt a férfiak által szabott kereteken belül megmaradni, alapvetően nem tartotta sokra szellemi képességét, munkabírását vagy alkotóerejét. Hiszen a gyenge, angyali teremtések legfeljebb arra képesek, hogy őrizzék a családi tűzhely melegét és gyermeknek adjanak életet. Az otthon nemtőjeként vannak szerepükben, ezen túl nem teljesíthetnek jól, de ezt nem is várják tőlük. A századfordulóra azonban ezek az elképzeléseket tendenciózusan felülírta az élet.
A Magyar Királyságban 1900-ban már több mint két és fél millió volt a kereső nők száma, és egyre többen léptek ki a munkaerőpiacra vagy vettek részt az oktatásban. Pedig akkoriban úgy látták, hogy a nemi érés („fanosodás”) annyira megviseli a lányokat, hogy a szellemi fejlődésben már kamaszkorban leszakadnak a fiúktól, ráadásul a nők havi vérzésük idején teljességgel beszámíthatatlanok lesznek. A bűnözőket típusokba soroló, híres-hírhedt Lombroso 80 rendőrségellenes erőszakot elkövető nő között 71 menstruálót talált, a szexológia egyik atyja, Krafft-Ebing a női elkövetőknél szintén összefüggést látott a menstruáció és a bűncselekmény időpontja között. Egy harmadik kutató pedig öngyilkos nőknél fedezte fel a havivérzés jeleit.
Egyébként a század során a menstruációt gyakran hozták fel mint olyasvalamit, ami lehetetlenné teszi a nők részvételét a középiskolai és a felsőoktatásban. Noha eközben egyre több példa bizonyította, hogy ott, ahol lányoknak középiskolákat létesítettek, vagy megnyitották előttük az egyetemek kapuit, a diáklányok jól, sőt kimagaslóan teljesítettek.
A kétkedők azonban biztosak voltak benne, hogy a nők ezután már tényleg nem menetelnek tovább férfiterepen. „A fanosodás, a hónapszám, a terhesség és a nemi élet megszűnése akadályozza a női szellemi tehetségének kifejlődését” – vélték még a haladó szerzők is, és volt, aki kiszámította: még két gyerek mellett is (noha akkoriban családonként négy gyermek volt az átlag) tíz év megy el a női létből a biológiai végzet beteljesítésére, így nem csoda, hogy művészetben, tudományban rendre alulmaradnak a nők. Bizonyára nagyon megnyugtató lehetett ezt sok különféle megfogalmazásban újra meg újra leírni.
Mindazonáltal a nők térnyerésétől, az „elnőiesedéstől” való rettegés a századforduló nőgyűlöletében, azon belül pedig a legerőteljesebben az osztrák Otto Weininger munkásságában öltött testet. Az eredetileg doktori értekezésnek írott Nem és jellem (Geschlecht und Character, 1903) a századvégi mizogínia legnagyobb bestsellere lett, különösen az növelte meg kultikus státuszát, hogy a szerző még a könyv megjelenésének évében öngyilkosságot követett el. (A mű Magyarországon is nagy hatást gyakorolt, noha fordítása csupán 1913-ban jelent meg.) Számára a Nőben (aki sztereotípiák összessége) nincs jellem, nincs logika, nincs zsenialitás, nincs lélek, sőt még a fizikai szépséget is megtagadja tőle. Azóta is sokan találják magával ragadónak Weininger kinyilatkoztatásait, közéjük tartozott maga Adolf Hitler is.
Mindig akadtak azonban olyan (magyar) férfiak is, akik elutasították a szélsőséges kategorizálást: „Csak műveletlen emberek vonhatják kétségbe a nők magasabb értelmi képességeit s határozott hajlamát minden iránt, ami emelkedett, nemes és magasztos; s a dölyfös gőg, amelylyel ezt némelyek tagadásba venni szeretik, ugyancsak indokolatlan, mert alig adhatnának ez állításuknál hívebb szegénységi bizonyítványt lelkük kicsinyességéről és szellemi gyarlóságukról.” (Dessewffy Arisztid: A házas-élet, 1884) A már idézett Harkányi is leszögezte, hogy a férfi boldogságának esélyeit is növeli a nők felszabadítása, amelyre a szellem területén, a munka világában és a politikai életben egyaránt szükség van. És hogy szerinte miért van szükség értelmes és képzett nőkre? Mert… „miként a zsidók haragvó istene, úgy bosszulja meg a butaság magamagát hetedíziglen…”
(Bőr motoros ruhát viselő kisasszony egy német motorkerékpár-reklámban kb. 1905-ből (1.), Cesare Lombroso női bűnözők típusairól írott 1893-as könyvének címlapja (2.), brit egyetemi hallgatónők a kollégiumban a századfordulón (3.)
