„A gyászolás különben érzelem dolga, melyet idegen nem bírálhat meg” – állította a dualista Magyarország társadalmi szokásainak kodifikátora, vagyis egyszerűbben szólva az egyik legnépszerűbb illemtankönyv szerzője, Kalocsa Róza 1884-ben. Nem mondott igazat.
Hát persze, hogy megbírálták a gyászolót az idegenek. A rokonok, barátok, ismerősök és ismeretlenek mind a gyász módja felett ítélkeztek, hiszen a 19. században alig akadt valami, amiről ennyire szigorú, mindenre kiterjedő és folyamatosan változó szabályok rendelkeztek. A jó társaság szabályait elsősorban a befolyásos és előkelő emberek diktálták, de a 19. században már a női lapok és illemtankönyvek is segítettek az információ frissítésében és terjesztésében. A halál ugyanúgy átrendezett mindent, mint mindig, de sokkal inkább jelen volt a hétköznapokban: a betegek otthon haldokoltak, a nők otthon szültek, az emberek alacsonyabb átlagéletkora miatt a gyerekek gyakran felnőttkoruk előtt tapasztalták meg szüleik halálát, a gyerekhalandóság miatt a szülők kisgyermekük elvesztését. Az emberek többnyire cinikus megnyilvánulásoktól mentesen, komolysággal és áhítattal viszonyultak a halálhoz, és a kidolgozott etikett segítségével igyekeztek racionálisan uralni a miatta bekövetkező válságos élethelyzeteket.
Az ítélkezés célkeresztjében a férjüket gyászoló özvegyek álltak, a feleségét elvesztő férfitől feleannyi mély gyászt: csak hat hónapot vártak. (A törvény arra is felhatalmazta a férfiakat, hogy akár hat hét után újranősüljenek, hiszen "a háztartás nő vezetése nélkül nem maradhat".) A nőktől a „világ” jó néven vette, ha nem csupán az elvárt fél év mély gyászt és fél év rendes gyászt töltik le, hanem „ráhúznak” még egy félévet. Ez nem jelentett nagy terhet azok számára, akiknek ez valóban életük legboldogtalanabb eseménye volt, de sokszor – mint Petőfi „özvegyi fátyolt eldobó” felesége, az emiatt megbélyegzett Szendrey Júlia esetében – az egzisztenciális kényszer, a gyermekek jóléte késztette arra az özvegyet, hogy gyászát félbeszakítva akár az előírt gyászév letelte előtt újra férjhez menjen. Nem az illem, hanem a törvény szerint viszont kilenc hónapot kellett várnia az újraházasodással.
Sok esetben a gyász nem a bánat feldolgozását, hanem puszta formalitást jelentett kevéssé ismert vagy lelkileg közel nem álló hozzátartozók halála miatt, de akkor is le kellett tölteni a „megszabott időt”. Egy angol illemtankönyv (Manners and Rules of Good Society, 1887) olyan terjedelmes és részletekbe menő előírásokat közöl, mint egy Excel-táblázat: a rokonsági kapcsolatból következően hónapokra vagy hetekre lebontva részletezi a gyász hosszát (különválasztva az elsődleges, másodlagos és félgyász szakaszait), valamint a ruhák anyagát és az ajánlott kiegészítőket.
Eszerint a mély, minimum egyéves gyász a következő rokonsági kapcsolatokban volt elvárható: gyermek a szülőért, anya a gyermekéért, feleség a férje szüleiért, szülő menyéért/vejéért, testvér a testvérért, gyermek a nevelőanyáért vagy unoka a nagyszülőért. A kor csecsemőhalandóságának sajátos hozadéka, hogy az anyának csecsemőkorban elhunyt gyermekét csupán 3 hónapig kellett nyíltan gyászolnia (szívében persze bármeddig hordozhatta), majd illett továbblépnie; míg nagyobb gyerek elvesztésére más gyászperiódus vonatkozott.
Rövidebb gyász volt megengedett, ha szülő gyászolta menye/veje szüleit, második feleség az első feleség szüleit, testvéreit, unokahúg nagybácsit/nagynénit, unokatestvér az első vagy másodunokatestvért. Ilyenkor a helyzettől függően csak néhány hétig, legfeljebb 3 hónapig kellett gyászolni. A mély gyász ideje alatt nem illett hangversenyre, színházba, szórakozóhelyre járni, családi ünnepekről is illett elmaradni, minden társasági eseményről lemondani. Az illemtankönyv megjegyezte: ha valaki örököl a rokona után, akkor legyen az akármilyen távoli és ismeretlen, illő meggyászolnia...
A gyász leglátványosabb eleme a viselet volt, a gyászruha. Sokszor ez jelezte a gyászhírt a külvilágnak, ezért haladéktalanul fel kellett ölteni, hogy a veszteséget azonnal hirdethesse. A hűtőrendszerek kora előtt a temetéssel ráadásul nem sokat vártak, így nem véletlenül reklámoztak úgy a gyászruha-cégek, hogy néhány órán belül elkészítik a gyászruhát. Akinek erre nem volt pénze, egyszerűen csak befestetett egy meglévő, világosabb színű ruhát. Az özvegyasszony viseletéről Kalocsa Róza így rendelkezik: „egész évig mély gyászban jár; azaz fekete gyapjú vagy nyáron crèpe (nagy melegben barège) szövetből, és fekete gallér, fekete kesztyű egészíti ki az öltözéket. Gyakran még a zsebkendők is fekete szegélyűek. Kalap, hosszú fekete fátyollal, napernyő, legyező szintén fekete. A mély gyász ideje alatt csak feketére zomáczozott vagy jet vagy hajból készült ékszer viselhető.”
A jetnek vagy zsettnek hívott fekete borostyánkő tompa színe, komorsága miatt lett a gyász ékszereinek anyaga, a hajékszerektől pedig a 19. századiak egyáltalán nem viszolyogtak, úgy érezték, szerettük egy részét hordozzák magukkal. A félgyász már a szürke, fehér és halványlila színek használatát hozta magával, a fekete a kiegészítőkben, csipkeszegélyként, fodorként jelent meg. Az idősebb asszonyoktól azonban elvárták, hogy le se vegyék többé gyászukat.
Ahhoz, hogy a gyász bizonyos értelemben sikkes viseletté váljon, nem csupán a 19. század halottkultusza járult hozzá, de egyes divatikonok gyásza is. Ilyen volt az osztrák császárné és magyar királyné, Erzsébet is, aki fia, Rudolf trónörökös 1889-es öngyilkossága után nem vetette le többé a gyászruhát, és egy 1894-es beszámoló szerint még így is tündökölt: „Azóta még nem láthattam a királynét színről-színre. Minő magasztos megjelenés! Ebben a fekete öltözetben van a legmagasabb fejedelmi pompa. Semmi díszítés az öltönyén; a nyaka körül állkörítő stuartmária-gallér fekete rüshből, egy sor fekete zsett-gyöngy a nyaklánc; ugyanazon fekete kövekből a kösöntyű; fejét csak gyönyörű hajzata ékesíti, a melyről egy kicsiny fátyol csügg alá.” Ahogyan azt más forrásokból tudjuk, a gyászruha viselete ebben az esetben túlmutatott önmagán: nem egy kívülről kikényszerített gesztus volt, hanem a királyné depressziójának, élettel való leszámolásának, világtól való elzárkózásának demonstrációja is, amihez az illemtankönyveknek nyilvánvalóan nem volt semmi köze…
(Dagerrotípia az 1850-es évekből (1.), a gyerekek sokszor csak félgyászt viseltek, azaz fekete szalaggal díszített fehér ruhát (2.), a gyászruha-hirdetés az 1880-as évekből (3.), hajból font karkötő az elhunyt arcképével (4.), zsettból készült ékszer gyászhoz (5.)
