1824. május 27-én egy könyvkiadó három nap tépelődés után elégette legsikeresebb szerzője emlékiratait. Éppen azért, amiért ma kiadná: mert kényes magánéleti vonatkozásokat tartalmazott.
Angol szakosokon kívül kevesen olvassák ma Lord George Gordon Byron (1788-1824) verseit, de azt már senki sem veheti el tőle, hogy ő volt a 19. század Mick Jaggere. Az irodalom századában egy költő is lehetett szexszimbólum. Az alkotást legszívesebben könnyű kézzel végzett, arisztokrata kedvtelésnek beállító lord szexuális vonzereje szinte minden élőlényre hatott, akár az irodalomban, akár a hétköznapokban nyilvánult meg. Byron egy korszak meghatározója lett, sántasága ellenére férfiideállá vált: iskolaéveit fiúszerelmek kísérték, fénykorában inkább nők közül válogatott: az arisztokrata asszonyok éppúgy érdekelték, mint a rossz hírű színésznők vagy a rajongó lánykák – és akár saját féltestvére, akitől állítólag gyermeke is született. A már-már ördögi lénynek tartott költőnek az utóbbi botrány után kellett elhagynia Angliát. Itáliában élt egy olasz grófnővel, halála előtt pedig egy görög fiút szeretett.
A kéziratégetők szívében nem csak a homoszexualitás ábrázolása miatt élt aggodalom – a lord megfelelő ismerősei gondosan megsemmisítették a nekik szóló kompromittáló leveleket –, attól sokkal jobban féltek, hogy rövid házasságukat rossz fénybe állítva Byron besározza elvált feleségét. Így azon a májusi napon Lady Annabella Byron érdekeinek képviselője saját kezűleg dobta a kandallóba a memoárt.
A kiadó vezetője nem bánkódott. A rövid távú anyagi siker nem izgatta Murray-t, ha szolgálatot tehetett egy ladynek, aki maga és lánya jó híre miatt rettegett. (Lady Annabella Byron korának egyik legragyogóbb matematikusa volt, és Byronnal közös gyermekük, Ada is rendkívüli tudományos tehetségről tett tanúbizonyságot.)
A 19. század nem kívánt emberi arcot adni eszményeinek, hanem szoborrá kívánta merevíteni őket, mert csak a makulátlan hírnevű, tiszteletreméltó ikon szolgálta hosszú távon az utókor, a kiadó vagy a család érdekeit, mint például Lewis Carroll esetében is. (Majd később az örökösök által manipulált naplóból hiányzó lapok keverték súlyos gyanúba a 20. században az addig a gyerekek barátjának tartott szerzőt.)
Magyar viszonyok között is számos elpusztított vagy erősen szelektált hagyatékról lehetne szólni. Széchenyi István például még életében maga kérte fel titkárát, Tasner Andrást, hogy 1814-től vezetett naplóinak köteteit halála után égesse el, mert jelentéktelennek vagy másokra nézve sértőnek tartotta tartalmukat. Később a belátására bízta, hogy mit tesz velük.
Széchenyi döblingi tébolydában töltött utolsó éveit és vitatott körülmények közt bekövetkezett halálát tekintve a szövegben a politikailag kompromittáló részek miatt is lehetett aggódni, Tasner javarészt mégis azokat a sorokat tette olvashatatlanná, amelyek Széchenyi – változatos – szerelmi életére, majd házasságára vonatkoztak. A titkár tollal lefirkálta a betűket majd vastag tusvonalat húzott végig a szón vagy soron, abban a mély meggyőződésben, hogy nem csupán végakaratot teljesít, de a nagy hazafi alakjának építésében vesz részt: aki nem saját lelki nyavalyái, legfeljebb a hazája jövője miatt borong, nem szeretné a saját sógornőjét becserkészni, nem szerelmes egy másik férfi feleségébe, és nem tesz gonosz, sőt kompromittáló megjegyzéseket saját osztálya tagjaira vagy politikustársaira.
A napló későbbi kiadásainak szerkesztői is úgy vélték, hogy az emberi gyengeségek aláássák az államférfiúi nagyságot. Ez a század pedig már éppen az esendőségre lenne kíváncsi, egyes esetekben mégis visszatartanak forrásokat, amelyeknek a hanyagság, a háborús pusztítások és buzgó apologéták tevékenysége ellenére is sikerült fennmaradniuk. Egyesek szerint az utókornak joga van megismerni minden részletet, mások a magánélet szentségére hivatkoznak. Mindenesetre magyar kutatók között szájról szájra járnak történetek publikálatlan levelezésekről, megcsonkítva kiadott naplókról, vagy egy különösen érdekes, a 19. század közepéről származó, rajzos füzetről, amelynek megjelentetését az örökösök máig nem engedélyezik…
(Lord Byron görög viseletben (1.), Lady Byron a hatvanas éveiben egy fotográfián (2.), Széchenyi István, "a legnagyobb magyar" (3.), Széchenyi naplójának egy lapja egy lehúzott szóval (4.)
