„Írónőink napról napra szaporodnak. Most egyik, majd másik divatlap vezet be kettőt-hármat nagy elragadtatás kíséretében” – így beszél a gombamód tenyésző irodalmárnők ijesztő jelenségéről a 19. századi magyar irodalom sokat idézett szövegében Gyulai Pál (1826-1909), befolyásos kritikusmumus.

Gyulai pont 1858-ban írta ezt a híres-hírhedt – mert mai szemmel felháborító állításokat tartalmazó – kritikát, amikor Petőfi özvegyének, Szendrey Júliának a húgát, Szendrey Marit feleségül vette. Arany János a házassághoz gratulálva kifejezte reményét, hogy Mari Júliának egy szelídebb, háziasabb verziója. Hiszen az excentrikus Júlia „művészkedett”: éppen az ő Andersen-fordítása és Majthényi Flóra versei apropóján keletkezett az Írónőink című írás.

Gyulai Pál nem akarja „a női szellemet kisebbíteni, a női jellemet becsmérelni”, de mégsem tud ellenállni a kísértésnek. Hiszen sok minden más mellett a nők költészet-, eposz-, és drámaírásra is képtelenek, viszont csevegő hajlamuk miatt a családi kör és a társaság témáiból merítő novella meg regény így-úgy megyeget nekik. Gyulai írását átszínezi az a feszültség is, hogy az ország piciny irodalmi tortáját kell szeletekre vágni: „Nálunk az írónők nem olyan számosak, hogy komoly aggodalomra adnának okot. A magyar írónők csak dilettánsok s az ezer szerencse.”

Máshol akkorra már nagyobb teret nyertek a nők. Bár Jane Austen is az ostoba gótikus regényeken és ostoba (nő)olvasóikon köszörüli a nyelvét a Klastrom titkában, George Eliot a Silly Novels by Lady Novelists (Hölgyírók butácska regényei,1856) című esszéjében leírja a „női regények” természetrajzát: a tökéletesen öltözött, imponáló anyagi helyzetű és/vagy makulátlan erkölcsű, ellenállhatatlanul szellemes hősnő, aki számára az élet valós válságokat nem, legfeljebb rossz pillanatokat tartogat, találkozik az alárendelt szerepet játszó férfival, akit azonnal leterít a csodálat. És a dolog ennél nem lesz sokkal bonyolultabb.

A (férfi) szépirodalom világába férfinéven integrálódott George Eliot bizonyos értelemben „belülről” beszél, amikor az írással foglalatoskodó nők presztízsét romboló női tömegirodalom miatt aggodalmaskodik: „miközben jó néhány nő nemük megszokott szellemi szintjét meghaladva ír, a sok rosszul író nő jóval alulmúlja ezt”. Tehát a kritikusok jól teszik, ha irtják a nők által írott, nőknek szóló ponyvairodalmat, nehogy sok lányregény-szerzőnő kapjon rá az írásra.

Pedig rákapnak. És mivel a 19. században a regény még nem az első számú műfaj (csak a század végére lesz azzá), a perifériáról induló nők sokkal könnyebben találtak itt helyet maguknak, mint a magasztosabbnak tartott költészet terepén. Többségük Magyarországon is populáris regényeket írt, mint például Beniczkyné Bajza Lenke (1840–1905), akiről a korszak ismerői azt állítják, hogy népszerűsége alkalmanként még Jókaién is túltett. Azért az utókor szemében Jókai vezet, pedig Beniczkyné azt is elérte, hogy a mindaddig exkluzív férfiklubnak számító Petőfi Társaság tagja lehetett.

A 19. század során a lányok nem csupán megtanultak olvasni, de egyre növekvő számban vettek részt a közoktatásban, és egyre kifinomultabb igényekkel léptek fel az életüket tükröző irodalommal szemben. A növekvő számban olvasó nők megkívánták – és megteremtették – az nők által írott és egyre jobb irodalmat.

Míg az újságírásban, lektűrirodalomban, és a magasirodalmi másodvonalban végig képviseltették magukat a nők, a férfiak által uralt szépirodalomba a 20. század elején sikerült a Nyugat folyóirat által „fiúsított” Kaffka Margitnak betörnie. Az első irodalompolitikai hatalommal is rendelkező „írófejedelemnő” (bár nem sok követte) pedig – a politikai szerepe miatt legalább kétféleképpen megítélt – Tormay Cécile volt. Bár „írónőink napról napra szaporodnak”, és a szórakoztató irodalom valamint a gyermekirodalom területén egyre nagyobb a nők térnyerése, a kötelező olvasmányok szerzői és a díjak nyertesei között még mindig csak elvétve akad nő.