Halcsontos Fűző

"A gyászolás különben érzelem dolga, melyet idegen nem bírálhat meg" - állította a dualista Magyarország társadalmi szokásainak kodifikátora, vagyis egyszerűbben szólva az egyik legnépszerűbb illemtankönyv szerzője, Kalocsa Róza 1884-ben. Nem mondott igazat.

Hát persze, hogy megbírálták a gyászolót az idegenek. A rokonok, barátok, ismerősök és ismeretlenek mind a gyász módja felett ítélkeztek, hiszen a 19. században alig akadt valami, amiről ennyire szigorú, mindenre kiterjedő és folyamatosan változó szabályok rendelkeztek. A jó társaság szabályait elsősorban a befolyásos és előkelő emberek diktálták, de a 19. században már a női lapok és illemtankönyvek is segítettek az információ frissítésében és terjesztésében. A halál ugyanúgy átrendezett mindent, mint mindig, de sokkal inkább jelen volt a hétköznapokban: a betegek otthon haldokoltak, a nők otthon szültek, az emberek alacsonyabb átlagéletkora miatt a gyerekek gyakran felnőttkoruk előtt tapasztalták meg szüleik halálát, a gyerekhalandóság miatt a szülők kisgyermekük elvesztését. Az emberek többnyire cinikus megnyilvánulásoktól mentesen, komolysággal és áhítattal viszonyultak a halálhoz, és a kidolgozott etikett segítségével igyekeztek racionálisan uralni a miatta bekövetkező válságos élethelyzeteket.

Istóczy Győző a 19. századi politikai szcéna harsány mellékalakjai közé tartozik. Olyan, mint az ördög a vásári bábjátékban, akivel a jót képviselő Vitéz Lászlónak meg kell küzdenie. Jön a palacsintasütővel a kezében, a feje ádáz, de a közönség már a látványára is dől a röhögéstől. Hát még ha Vitéz László kiveszi a kezéből a palacsintasütőt és kupán vágja vele!

Így nevettek Istóczyn a képviselőtársai a parlamentben - a beszédeit visszaadó leiratokban hemzseg a sok "derültség" és "hosszas derültség" beszúrás -, majd a parlamenti tudósításokat az újságban olvasók. Egy időben még szavazókat is talált rövidéletű vállalkozásához, az Országos Antiszemita Párthoz, hiszen - más tényezők mellett - a kis cselédlány, Solymosi Eszter eltűnésével a zsidókat vádoló tiszaeszlári per az 1882 körül még viszonylag elszigetelt antiszemitizmus hirtelen konjunktúráját hozta el.

"Kereszténységgúnyolás és kultúrkampfoskodás, a keresztség felekezeteinek s a nemzetiségeknek egymás ellen heccelése, ármányok és intrikák, zsidó bosszúállás, börzejáték és plutokrácia, közvélemény-gyártás és revolverzsurnalisztika" - sorolja a szélsőséges demagógiában azóta is számtalanszor elismételt "zsidó bűnöket" Istóczy egy 1882-es beszédében, ám leghírhedtebb felszólalását, amelyben a zsidók kitelepítését javasolja Palesztinába, még 1878. június 24-én tartotta meg. Abban az évben, mikor a Dohány utcában felcseperedett Herzl Tivadar, aki az utópiát majdan megvalósítja, szüleivel Bécsbe költözik.

Istóczy szemefénye, Imre - Mariska lánya után elsőszülött fia - pedig ekkoriban lehetett egyéves.

Istóczy Imre azonban húszéves korában meghalt tüdővérzésben.

1824. május 27-én egy könyvkiadó három nap tépelődés után elégette legsikeresebb szerzője emlékiratait. Éppen azért, amiért ma kiadná: mert kényes magánéleti vonatkozásokat tartalmazott.

Angol szakosokon kívül kevesen olvassák ma Lord George Gordon Byron (1788-1824) verseit, de azt már senki sem veheti el tőle, hogy ő volt a 19. század Mick Jaggere. Az irodalom századában egy költő is lehetett szexszimbólum. Az alkotást legszívesebben könnyű kézzel végzett, arisztokrata kedvtelésnek beállító lord szexuális vonzereje szinte minden élőlényre hatott, akár az irodalomban, akár a hétköznapokban nyilvánult meg. Byron egy korszak meghatározója lett, sántasága ellenére férfiideállá vált: iskolaéveit fiúszerelmek kísérték, fénykorában inkább nők közül válogatott: az arisztokrata asszonyok éppúgy érdekelték, mint a rossz hírű színésznők vagy a rajongó lánykák - és akár saját féltestvére, akitől állítólag gyermeke is született. A már-már ördögi lénynek tartott költőnek az utóbbi botrány után kellett elhagynia Angliát. Itáliában élt egy olasz grófnővel, halála előtt pedig egy görög fiút szeretett.

"Engem Sándorom emléke és oly sokszor kigunyolt olvasmányaim, de főképen szívem felvilágosítottak arról, hogy egy nő több mint csak asszony, és ha megbocsáthatlan vétkem az volt, mert nem tudtam és nem akartam annyira elaljasodni, megtagadni nememet, hogy megfeledkezve minden női szeméremről és finomságról: egy férj előtt oly kedves, de - erősen hiszem - minden művelt szívre és nemes lélekre undoritó fotograf képgyüjteményben tudjak gyönyörködni, s azokat a férjjel órákig elnézni: mondom, ha ez volt (mint hogy úgy van) megbocsáthatlan vétkem: ezért pirulni vagy bocsánatot kérni soha nem jutott eszembe s e vétkemre most halálos ágyamban is büszke vagyok" - diktálta Szendrey Júlia 1868-ban, betegsége végső stádiumában, amikor már felülni sem tudott. Ebből a szomorú dokumentumból nem csupán az derül ki, hogy első, legendássá vált házasságában Petőfi szellemi társnak tekintette, második férje pedig jobbára szexuális tárgynak, hanem az is, hogy Horvát Árpád rendelkezett erotikus dagerrotípia-gyűjteménnyel. Mint kortársai közül jó néhányan, bár Magyarországon bizonyára kevesebben, mint azokban az országokban - USA, Anglia, Franciaország - ahol elérhetőbbek voltak az új metódussal készült képek.

"Feleségemnek mondd, hogy Lipcséből írtam neked, hogy 12-én jövök, mondd neki, hogy hivatkoztam e levelembe egy előbbimre, és hogy ebbül azt következteted, hogy az első elveszett" - instruálja gróf Batthyány Lajos 1847 márciusában barátját.

Azért kért segítséget felesége, Zichy Antónia megtévesztéséhez, mert Lipcse helyett várandós sógornőjéhez, Zichy Karolinához utazott Bergamóba, ahol március 28-án viszonyuk gyümölcse, Pálma megszületett. A kislány a Károlyi családnevet kapta, hiszen Karolin férjének, addigi öt fiának apja gróf Károlyi György volt.

Semmit sem érthetünk meg Zichy Karolinából, ha Barabás Miklós litográfiáját (balra) nézzük, hiszen a biedermeier művészet nem arra esküdött, hogy ábrázolja a szexepilt. A szép és intelligens, emellett politikailag aktív nő sokakat elbűvölt - az idősődő Széchenyi megrémült Karolin vonzerejétől, Petőfi verset ír a Zichy-nővérekről - a szabadságharc bukása után pedig Komárom védőjét, Klapka Györgyöt követte az emigrációba, és csakúgy, mint Batthyánynak, gyermeket szült neki. "Károlyiné és az ő Herculese am Scheidewege (a válaszúton)" - így nevezi a Svájcban együtt élő párt egy másik magyar emigráns, báró Jósika Miklós a levelezésében.