„Feleségemnek mondd, hogy Lipcséből írtam neked, hogy 12-én jövök, mondd neki, hogy hivatkoztam e levelembe egy előbbimre, és hogy ebbül azt következteted, hogy az első elveszett” – instruálja gróf Batthyány Lajos 1847 márciusában barátját.

Azért kért segítséget felesége, Zichy Antónia megtévesztéséhez, mert Lipcse helyett várandós sógornőjéhez, Zichy Karolinához utazott Bergamóba, ahol március 28-án viszonyuk gyümölcse, Pálma megszületett. A kislány a Károlyi családnevet kapta, hiszen Karolin férjének, addigi öt fiának apja gróf Károlyi György volt.  

Semmit sem érthetünk meg Zichy Karolinából, ha Barabás Miklós litográfiáját (balra) nézzük, hiszen a biedermeier művészet nem arra esküdött, hogy ábrázolja a szexepilt. A szép és intelligens, emellett politikailag aktív nő sokakat elbűvölt – az idősődő Széchenyi megrémült Karolin vonzerejétől, Petőfi verset ír a Zichy-nővérekről – a szabadságharc bukása után pedig Komárom védőjét, Klapka Györgyöt követte az emigrációba, és csakúgy, mint Batthyánynak, gyermeket szült neki. „Károlyiné és az ő Herculese am Scheidewege (a válaszúton)” – így nevezi a Svájcban együtt élő párt egy másik magyar emigráns, báró Jósika Miklós a levelezésében.

Károlyiné sajátos „patchwork” fészekalját Genfben majd Vicenzában nevelgette, de valószínűleg eszébe sem jutott, hogy elváljon. Miután a kellő számú – köztük fiú – utód megszületett, az arisztokrata házasság mindent engedett, ha egyet kérhetett: a vagyon és a látszat megtartását.

Válni amúgy sem volt egyszerű. A kikapós grófnőn gúnyolódó Jósika 11 évig küzdött, mire a protestáns vallásra térve sikerült elválnia első feleségétől. Katolikusok számára szinte a lehetetlennel volt egyenlő a házasság felbontása.

Angliában 1857-től törvény engedélyezte a polgári válást, ha a nő bizonyítani tudta a házasságtörést – bigámiával, vérfertőzéssel vagy kegyetlen bánásmóddal társítva. A férjnek elég volt csupán a házasságtörést bizonyítania, ez olyasmi volt, amit egy férfi nem köteles elviselni. A nők jellemzően inkább szemet hunytak a hűtlenkedés felett, elsősorban a bántalmazott feleségek folyamodtak végső esetben a váláshoz, mert ilyenkor azt is kockáztatták, hogy elveszítik gyermekeiket: akkoriban rendszerint az apa kapta a felügyeleti jogot, főleg ha az asszony "erkölcstelensége" miatt bomlott fel a frigy.

A társadalom megkívánta, hogy a házaspár akkor is együtt maradjon, ha a felek pokollá teszik egymás életét. Egy angol arisztokrata, Lord Londonderry felesége máshoz írott szerelmesleveleit kézhez kapva egyszerűen hallgatást fogadott. Ötven éven át nem szólt Lady Londonderryhez, miközben ugyanabban a házban éltek, együtt étkeztek, egymás oldalán fogadták a vendégeket. A halálos ágyán sem másította meg a fogadalmát.

A házasságtörő lady örülhetett, hogy a férje büntetésképpen nem záratta elmegyógyintézetbe (még Dickensnek is ez volt az első gondolata, amikor szabadulni szeretett volna a feleségétől). Charlotte Brontë-tól a Jane Eyre vagy Wilkie Collinstól A fehér ruhás nő is arról tanúskodik, hogy a joggal vagy jogtalanul beszámíthatatlannak ítélt nőket gyakorta így állítottak félre a férjeik.

Az együttélésből kitekintő férfiak némileg nagyobb szabadságot élveztek, de a nők közül kevesen élhettek olyan lehetőségekkel, mint Zichy Karolina, aki független itáliai évek után, csak férje halálát követően, 1880-ban tért haza Magyarországra.

A házasság a 19. században sem volt kevésbé problematikus intézmény, mint ma, de akkor rendszerint örökre szólt, és ez sok esetben mindkét fél számára rengeteg szenvedéssel járt. Egy leányiskola igazgatónője még 1896-ban is így okította diákjait: a házasság aranykalitka „mely külső fényével és pompájával csalogatja a tapasztalatlan leánykákat, kik örömmel vágyakoznak és néznek bele, míg azon kívül vannak, ha azonban egyszer bele jutottak, mindenkorra fogva vannak s akkor már szeretnének belőle kiszabadulni, de hiába, a megfogott madárka többé ki nem repülhet. Sok tarka madárka kerül meggondolatlanul az aranyos kalitkába”.

(Barabás Miklós: gróf Károlyi Györgyné Zichy Karolina, 1846 (1.), William Orchardson: Érdekházasság, 1883 (2.), Walter Deverell: A kismadár, 1853 (3.)