„Mint nőknek a férfiakkal szemben általában szenvedőleges szerep jut osztályrészünkül és így igen ritkán vagy soha nem vagyunk kezdeményezői a férfiakkal folytatott levelezésnek” – ismeri el az 1886-os formuláskönyv szerzője, Bánfalvy Róza, hiszen már a cím is erre utal: Mit feleljek? Ugyanakkor egy ilyen, levelezési sémákat sorjáztató gyűjtemény az illemszabályokról és nőideál felvázolásáról, tehát a „szenvedőleges szerep” megerősítéséről is szólt.
A 19. században következett be a posta forradalma: a vonatközlekedés felgyorsította a levélforgalmat, a század második felére azon osztályok lányai, akik részesülhettek az írni- és olvasni tanulás kiváltságában, szorgalmasan írták a leveleket, akkoriban – a naplóírás mellett – a női írásbeliség túlnyomó részét ez tette ki. Bizonyos típusú levelek nem csupán annak szóltak, aki címzettként szerepelt. A jól sikerült, érdekes leírásokat tartalmazó „műveket” nem csupán a családban, de a baráti körben, sőt vendégeknek is felolvasták. Olyasféle szerepet tölthettek be, mint ma egy blog: a jó íráskészségű és/vagy hírértékű élményeket megtapasztaló – például előkelő fürdőhelyre utazó – nők levelei kézről-kézre jártak.
Ha egyes levélfajták a bloghoz hasonlíthatóak, a képeslapküldés a századvégi divatja emlékeztetett leginkább az olyan felületen való posztolásra, ahol a szöveg helyett a kép hangsúlyos. Az utazás élményeit, látványosságait megjelenítő, vagy hangulatjelentő képeslapok mellett egyre többen küldtek az utazás helyszínén róluk készült, ott előhívott fényképeket (ezeket a századforduló után eleve képeslap-papírra nyomták), és persze a nyilvános, mindenki számára olvasható felületek szintén sajátos témákat és megfogalmazásokat jelöltek ki a nők és férfiak számára.
Mindazonáltal a családi vagy útibeszámoló-jellegű küldemények mellett a szerelem – udvarlás, különféle rituálék, kapcsolattartás – egyre fontosabb terepe lett a levelezés. Csak a jegyesek levelezhettek szülői jóváhagyás és felügyelet mellett, és még egy regényíró is azt sugallja, hogy a titkos levelezés vékony jég: Jókainál a Szegény gazdagokban Lapussa Henriette és Vámhidy Szilárd titokban váltott, latin (!) nyelven írt levelekben határozzák el, hogy egyszerre követnek el öngyilkosságot, és a szerelmes levelek tárgyi bizonyítékként is zsarolási alapot teremtenek az ármánykodó környezetnek.
Henriette nem lett volna Bánfalvy Róza kedvence: még a szerelmes nő sem írhatott nyíltan az érzéseiről. Az állandó – udvarias, de határozott – hárítás volt az irányelv, még a vonzalom megléte esetén is illett időt kérni a vallomás feldolgozására, vagy a szülőkhöz küldeni a gavallért: „Szent ígéret köt, hogy anyám akarata ellenére szavamat nem adhatom. Kérem, siessen ő hozzá!”
A könyvben arra is akad példa, hogyan lehet illedelmesen lekapcsolni egy vágytól fűtött tanárt vagy családi barátot, viszont kemény szavak jártak ki annak a férfinak, aki megbeszélt találkozóról késett: „Nem tudom, milyen nézetei vannak Önnek az illemről, de sajátságosnak találom, hogy tegnap tovább félóránál hasztalanul várakoztatott.” Különösen fontos lehetett az a levélséma, ahol a nő taktikusan sarokba szoríthatta habozó szerelmesét, hogy kérje meg a kezét, mert konkurencia van a láthatáron. („Jenő! Te férfiú vagy! Ha szeretsz, meg kell ezt mutatnod!”)
A fiatal nő csak a jegyesét tegezhette levélben („Imádott Bélám”, „Szeretett Rudim”), felületesen ismert urakat természetesen magázni illett, már ha mindenképpen muszáj volt levelezésbe keveredni velük, legfőképpen csupán a szenvedély lehűtése végett: „Küszöbön lévő eljegyzési ünnepélyem tiltja, hogy újabb férfiismeretségeket kössek” vagy „Kérem, kíméljen meg további leveleitől, melyek szerelmi ömlengései úgysem találnak hívőre.”
A századvégen új ismerkedési forma kezdett terjedni: a házassági hirdetés, ezért a könyv ehhez is közölt válaszformulákat, noha a szerző (akinek nyilván minden hajaszála kihullott volna a társkereső applikációk sextingjeitől) nem tudta legyűrni megbotránkozását: „elítéljük határozottan azt, ki a legszentebbet: a szerelmet, ily módon mintegy vásárra viszi, nem is találunk kellő kifejezést az ily lépés megrovására, de végre is számolnunk kellett a meglevő faktorral”.
Mindenesetre Bánfalvy Róza – ha ez volt az igazi neve – jó tollal megírt, emlékezetes szófordulatokat ajánlott, népszerű könyve több kiadásban is megjelent. A formuláskönyv műfajának, ami a formális és rituális levelezés emlékét őrzi, viszont a 20. század első évtizedeire bealkonyult.
