Halcsontos Fűző

"A gyászolás különben érzelem dolga, melyet idegen nem bírálhat meg" - állította a dualista Magyarország társadalmi szokásainak kodifikátora, vagyis egyszerűbben szólva az egyik legnépszerűbb illemtankönyv szerzője, Kalocsa Róza 1884-ben. Nem mondott igazat.

Hát persze, hogy megbírálták a gyászolót az idegenek. A rokonok, barátok, ismerősök és ismeretlenek mind a gyász módja felett ítélkeztek, hiszen a 19. században alig akadt valami, amiről ennyire szigorú, mindenre kiterjedő és folyamatosan változó szabályok rendelkeztek. A jó társaság szabályait elsősorban a befolyásos és előkelő emberek diktálták, de a 19. században már a női lapok és illemtankönyvek is segítettek az információ frissítésében és terjesztésében. A halál ugyanúgy átrendezett mindent, mint mindig, de sokkal inkább jelen volt a hétköznapokban: a betegek otthon haldokoltak, a nők otthon szültek, az emberek alacsonyabb átlagéletkora miatt a gyerekek gyakran felnőttkoruk előtt tapasztalták meg szüleik halálát, a gyerekhalandóság miatt a szülők kisgyermekük elvesztését. Az emberek többnyire cinikus megnyilvánulásoktól mentesen, komolysággal és áhítattal viszonyultak a halálhoz, és a kidolgozott etikett segítségével igyekeztek racionálisan uralni a miatta bekövetkező válságos élethelyzeteket.

Wohl Stefánia írónő Aranyfüst című 1885-ös regényében a főszereplő, Mária grófnő szerelmi házasságot köt Szelényi Istvánnal, a szellemi összhang is megvan közöttük, sőt a műveltnek és bölcsnek leírt Mária politikai tanácsokat ad parlamenti képviselő férjének, de gyermekük nem születik, Mária könnyes szemmel olvassa az ismerős család gyermekének születéséről szóló sürgönyt.

Amikor a második év után Szelényi megismer egy számára izgalmas nőt és hozzápártol, önmaga megnyugtatására és családja rosszallásának elhallgattatására a következőket nyilatkoztatja ki: "Miután Mária nem adott nekem gyermekeket, bizonyára szokott okosságával bele fog nyugodni a sorsba, mely megtagadta tőlünk azt a köteléket, mely a férfit még akkor is tűzhelyéhez fűzi, ha szerelme végképp kihalt." Bár a regényben ezt egy negatívnak bizonyuló alak mondja, mégis joggal feltételezhetjük: a gyermektelen házasság annyira megbélyegezte a nőt, hogy a férj feljogosítva érezte magát, hogy akár házassági esküjét is semmisnek mondja ki.

"Hetven évvel ezelőtt jött Budapestre Ira Aldridge a nagy tragikus néger színész, akinek Othelló alakítása világhírűvé vált. Ugyancsak Ira Aldridge hozta Budapestre az első nigger songokat, amelyek csakhamar igen nagy népszerűségre tettek szert a pesti zengerájokban" - írja 1927-ben a Budapesti Hírlap a fővárosban is egyre népszerűbb amerikai jazz kapcsán.

De ki volt az a férfi, aki egészen pontosan 1853 márciusában érkezett a magyar fővárosba a társulatával, és akinek személyében először láttak a pestiek akkor négernek mondott, afroamerikai színészt fellépni? Minden jel szerint nagy nyomot hagyott a magyarok kulturális emlékezetében, hiszen nem csupán a fekete zene első magyarországi nyomait kötötték a nevéhez, de 1932-ben még egy életrajzi regény is megjelent róla az erdélyi író, Ligeti Ernő tollából, Az idegen csillag címmel.

A fula vagy fulbe törzs uralkodó osztályából származtatta magát, a nevéhez ragasztott állandó szókapcsolat (the African Roscius) is az hangsúlyozta, hogy Afrikából való. Ez romantikusabbnak hangzott, mint holmi rabszolgaivadéknak feltüntetni magát.

A 19. század során jobbára az volt a helyzet, hogy az orvosok kezdetleges eljárásaikkal akkor sem garantálhatták volna a magzatelhajtásért fizető nő életben maradását, ha legálisan végezhettek volna abortuszt. A nőgyógyászat - mint úgy általában az orvostudomány - nagy hőskora volt ez: lassacskán igénnyé vált, hogy a szülés ne élet-halál kérdése legyen, úgy végezzenek el császármetszést, hogy ne vagy az anya, vagy a csecsemő maradjon életben, és műtéti beavatkozással gyógyítsanak egyes nőgyógyászati betegségeket. Emellett egyre nagyobb igény lépett fel a fogamzásgátlásra vagy esetlegesen a terhesség megszakítására.

Arról, hogy fű alatt egyre hatékonyabban folytak ezek a praktikák, elsősorban a népességfogyás miatt aggódó szerzők jajveszékeléséből szerzünk tudomást. Az egyikük azt állította, hogy "az erdélyi szászok, bácskai és bánsági svábok, majd a sárközi magyarok, de leginkább a szerbek és a magyar kálvinisták" között már elterjedt a születésszabályozás.

"A leány férjhezmenetelekor egészen új, előtte ismeretlen dolog, a nemi élet kerül felszínre, ezért felvilágosítandó annak mibenlétéről" - szögezte le Hugonnai Vilma doktornő egy 1904-es, nők számára tartott előadásában. De miért is kellett éppen akkor megtenni, ha addig tudtak vele várni? Az első magyar orvosnő szerint azért, mert: "...milyen keserű csalódásnak tekinti a nő, mily rettenetes lealázásnak veszi az első nemi érintkezést, vagy annak megkísérlését a férj részéről, ha nem volt arra előzőleg figyelmeztetve."

Az uralkodó nevelési elv a "tudatlanság megőrzését" preferálta, hiszen úgy vélték, a szende hajadon ugyanis már azáltal is "romlott" lett, ha tudomást szerzett a szexuális élet mibenlétéről. Bizonyára mindig voltak kivételek, hiszen nem minden lány ment korán, tizenévesen férjhez, és akadtak olyanok is, akik olvasmányaik, férjezett lánytestvéreik, barátnőik révén esetleg összerakták az információmorzsákból, hogy mit jelent a házasélet, de nem ez volt az eszményi tudatállapot a férjhez adandó lányok számára.

Mai szemmel nézve volt valami ördögi abban, ahogyan a társadalom szemlélte a házassági húspiacra vitt, tudatlan nők vergődését: kultuszt csinált ártatlanságukból, majd részvétlenül figyelte beavatásukat.