Halcsontos Fűző

Áruba bocsátott, megtört büszkeségű nő, aki lenge ruhában, egész nap szépítkezve arra vár, hogy végre szolgálhasson egy férfit - akárkit - és a legkisebb figyelemért is hálás… - ez volt a nyugati férfi egyik nőideálja a 19. században (is).

Európa keleti peremén, a Balkánon a 19. században még javában élt a rabszolgaság gyakorlata, és Szemere Bertalan 1831-es útinaplójában azon kesereg, hogy német ismerősei minket is oda számítanak: "'Vannak-e még sklávok (rabszolgák) Magyarországon?' Valahányszor ilyen kérdést hallok, s e nélkül alig múlik el napom, mindig mélyen elborulok, hogy szegény hazám ennyire nem ismertetik."

Mindazonáltal elszigetelt esetekben magyar nők is kerülhettek rabszolgasorba. Ezt Sass Flóra esete példázza, aki a szabadságharc vesztette el szüleit, amikor román parasztok feldúlták Nagyenyedet. Egy házaspár magához vette, de a bukás után Törökországba menekülő emigránsok kavarodásában egy rabszolgakereskedőhöz juthatott, mert 1859-ben Samuel Baker angol mérnök már a vidini rabszolgapiacon találja a szőkesége és európai vonásai miatt igen magas áron árult Flórát, akit meg is vásárol. Később feleségül vette, és közös afrikai utazásukon együtt fedezték fel a Nílus forrását. Viktória királynő éppen múltja miatt - és mert már a házassága előtt is együtt élt a férjével - nem volt hajlandó fogadni Florence Bakert.

Ha a karót nyelt királynőt nem is babonázta meg a rabnőt övező romantika, rengeteg korabeli férfit annál inkább.

A korszaknak nevét is kölcsönző Viktória királynő (1819-1901) kétségtelenül a 19. század nőideálja volt, hiszen kilenc gyermeket szült és mindenben alávetette magát imádott férjének, Albertnek (1819-61), aki - amíg élt - helyette uralkodott. A boldog nagycsalád képét sugározták birodalom- és világszerte.

Pedig Viktória nem meggyőződésből lett nagycsaládos, hanem mert - személyes megnyilatkozásai szerint - őszintén vonzódott a férjéhez és élvezte a házaséletet. Amúgy utálta a terhesség állapotát, undorral töltötte el a szoptatás és irtózott a kisbabáktól. Szerencsére - lévén uralkodónő - saját gyermekeivel nem kellett személyesen foglalkoznia, népes személyzet gondoskodott róluk.

Egyéb társadalmi osztályok más okból áhították a fogamzásgátlást: a szegénység réme miatt. Vagy mert az anyát a munkájában vagy a háztartás vezetésében akadályozta a terhesség vagy a fiatal csecsemő. A polgári és arisztokrata rétegek pedig a civilizált életstílus fenntartása és a vagyon megosztásának kivédése miatt nem akartak sok gyermeket.

Az angol nyelvben kissé megvetően "francia családnak" (French family) nevezték azt a háztartást, ahol a szülők két csemetére korlátozták a gyermekvállalást. Talán azért, mert a családtervezés gondolata már a 18. században elterjedt Franciaországban, Európában először ott estek a születésszámok.

Az angol Malthus 1798-ban megírta (Essay on Population), hogy az emberiség két alapvonása - hogy szüksége van élelmiszerre és olthatatlan benne a szexuális szenvedély - közül az utóbbiból a szaporodás olyan üteme következik, amely idővel túlhaladja az előbbi kielégíthetőségét. Követői könyvekben, pamfletekben, előadásokban tanították családtervezésre a mindeddig tudatlan népet. Melyek voltak ezek a praktikák?

A szimbolikus, gyakorlatias és szexuális funkciókkal egyaránt rendelkező fűző kapcsán rengeteg tévhit él. Az egyik az, hogy a nők a 20. század első évtizedeiben megszabadultak tőle…

A melltartó elődjeként a fűzőnek eleinte nem csupán a melleket kellett felnyomnia és stabilizálnia, de leszorítania a deréknál kibuggyanó alsószoknyá(ka)t. A 19. század első húsz évében nem volt divat az erős fűzés, csak úgy 1820-tól, majd az ötvenes évektől megint nem, hiszen a széles krinolinok kevésbé szoros fűzés mellett is optikailag karcsú alakot adtak. Az 1870-es évektől a szűkebb szoknyák ismét megkívánták a keskeny derékrészt.

Ekkor már a cetfélék állkapcsában található szarulapokkal megerősített, fémkallantyúkba fűzött szalagokkal felszerelt "halcsontos fűzőt" (corset baleiné, whaleboned corset) kínálta a ruhaipar, amelyek erős igénybevételt is kibírt.

A korabeli reklámok azt sugallják, hogy rendes nő fehér vagy csontszínű fűzőt viselt. A fekete még határesetnek számított, tiszteletreméltó idősebb nők is választhatták, de ha már szaténból készült, viselete homályos hátsó szándékokat feltételezett (csábítás?). De már egy rózsaszín fűző is arra utalt, hogy a hölgy nem elégszik meg a ruhadarab funkciójával, mutogatni akarja magát benne, és minél díszesebb, színesebb volt egy fűző, annál könnyebb erkölcsűnek gondolta a viselőt az, aki láthatta neglizsében.

Nem csupán a testtel közvetlenül érintkező ruhadarabként vagy a kívánatos karcsúság eszközeként utalt a szexualitásra, hanem mert viselete - extrém esetben - kéjes fájdalommal járt.

A király megmutatta a színésznőt Stuart Mária jelmezében ábrázoló oltárképet, majd leültek az ágy szélére és elkezdték szavalni Goethe drámáját, az Egmontot. Amikor a csókjelenethez értek, valószínűleg mindkettőnek inába szállt a bátorság. Talán éppen ekkor vallotta meg a király, hogy még sohasem érintett nőt, de éjszakánként a színésznőre gondol, és olyankor csókokkal halmozza el a párnáját…

Gottfried von Böhm II. Lajos bajor királyról szóló életrajzában úgy tálalja a történetet, mint amit első kézből, magától a művésznőtől hallott. Az eset idejében egyre többet pletykáltak arról Münchenben, hogy az ifjú bajor király, II. Lajos (1845-1886) nem érdeklődik különösebben a nők iránt. Annál jobban rajongott azonban Wagnerért, akit udvarába hívatott, pénzzel tömött és kritikátlanul csodált. Lajos építteti majd fel a bayreauthi Festspielhaust, a Wagner-hit templomát.

Így különösen nagy volt az öröm, amikor a fiatal uralkodó 1866 májusában felfigyelt a Schiller Stuart Máriájának címszerepét játszó, Lilla von Bulyowsky néven fellépő magyar színésznőre. Remek, hiszen ki lenne alkalmasabb, hogy egy királyi személyt bevezessen az erotika rejtelmeibe, mint egy színésznő? Hiszen akkoriban úgy tekintettek Thália papnőire, mint ma egy playmate-re.

Szegény Bulyovszky Gyula, a Márciusi Ifjak legifjabbika vajon gondolt-e arra 1848 novemberében Szilágyi Lillát (1833-1909) nőül véve, hogy egykoron herceggel és királlyal kell osztoznia a feleségén?

Feltehetőleg soha nem jutott a tudomására.

Melyik az a párkapcsolat, amely igazán mély előítéleteket ébreszt? Nem, nem a melegházasságra gondolok. Hanem ha egy tekintélyes személy jóval fiatalabb párt választ. Ilyenkor még ma is előkerül a gúny, a sajnálat, és a sztereotípia, amely érzelem helyett érdeket feltételez. Nem volt ez másképpen akkor sem, amikor az országos tiszteletnek örvendő hetvennégy éves Jókai Mór 1899-ben feleségül vette a húszéves kezdő színésznőt, Nagy Bellát.

Pedig a normákat Jókai egyszer már 1848-ban megszegte: akkor nyolc évvel idősebb nőt vett el Laborfalvi Róza (1817-1886), a Nemzeti Színház vezető tragikájának személyében. A feleség fő feladatának a korabeli közvélekedés a nyugodt háttér megteremtését tartotta: ennek Róza a kritikus emlékezők szerint csak többé-kevésbé felelt meg: jól főzött és szenvedélyesen gazdálkodott, viszont nem tartott kellő rendet és dühkitöréseivel izgatta az író kedélyét. Túl sokat tékozolt a lakásban halmokban álló régiségekre (a mai népszerű pszichológia "hoarder"-nek, kóros gyűjtögetőnek hívja az ilyen embert).

Nagy Belláról (1879-1947) kevesebbet tudni: talán annyit, hogy Jászai Mari szeme megakadt rajta a színészvizsgáján vagy, mivel molett termete miatt férje is gúnyolta, egy korabeli női "football clubba" járt mozogni. A Jókai-családtagok részéről kizárólag gyűlölködő vagy legalábbis rosszalló megnyilvánulások, leírások maradtak fenn róla - hiszen Jókai örökbefogadott lánya, Feszty Árpádné (Laborfalvi Róza unokája) és Jókai testvéreinek gyermekei foggal-körömmel küzdöttek a nincstelen zsidó színésznővel kötendő házasság ellen.