Halcsontos Fűző

Hogy miért tört ki a krími háború (1853-56)? Mert az Orosz Medve megtépte a Török Pulykát, így bosszantva fel a Brit Oroszlánt - legalábbis A könnyűlovasság támadása című film kezdő képsorai szerint. De nézőpontunkból most nem is ez a fontos, hanem hogy ez volt az első háború, amit gazdagon dokumentáltak fényképekkel.

És hogy az egyik első hadifotográfus magyar nemzetiségű volt.

Szathmári Pap Károlyként született Kolozsváron 1812-ben, de ő többnyire a Carol Popp de Szathmari nevet használta, mert aktív éveit nagyrészt udvari fotográfusként töltötte a bukaresti királyi udvarban.

Szekérre telepített fotóműtermével 1854. áprilisában érkezett a harcok színhelyére, míg a világszerte a krími háború elsőszámú fotósának tartott Roger Fenton csak 1855 márciusában kapcsolódott be az események dokumentálásába.

A fotók felsorakoztatják a résztvevőket: orosz tiszteket, francia zuávokat, a skót ezred tagjait (balra fenn egy muszlim népfelkelő, ú.n. basibozuk ücsörög az asszonyával), de nem az látható rajtuk, hogy hogyan szenvedtek a katonák, milyen embertelen a háború. A halál, fájdalom vagy kegyetlenség pillanatait a tíz-tizenkét perccel korábban érzékenyített lemezre, öt-tíz másodperces exponálási idővel nehézkes lett volna megörökíteni. A kor embere amúgy is mélységesen ízléstelennek találta volna az ilyesmit.

Bizonyára igen különösen hatna, ha ma a Nemzeti Színház vagy a Vígszínház valamelyik vezető színésznője előadás közben, a színpadról mondana köszönetet a nőgyógyászának, a közönség pedig viharos tapssal fogadná a bejelentést.

Blaha Lujza (1850-1926) - a nemzet csalogánya, népszínművek kikapós menyecskéje - mégis így tett. Betegsége után a Sárga csikóban lépett színpadra Erzsikeként, és a szerepe szerint - a megáradt Tiszából megmenekülve - a következőket mondta:

- A másvilág küszöbéről jövök.

- Áldja meg az Isten a megmentődet - felelte dr. Tauffer Vilmos (1951-1934) páholya felé fordulva a színpadi partnere. A publikum erre hangos ünneplésbe kezdett.

Az persze nem hangzott el nyílt színen, hogy 1887. október 5-én petefészek-cisztát távolított el eredményesen az orvos, aki a művésznőt étkezőjének nagy faasztalán operálta meg. De azt nyilván mindenki tudta, hogy dr. Tauffer nem a hangszálgyulladások specialistája, hanem az egyik - ha nem a legjobb - nőgyógyász a városban, s mint ilyet a hozzá forduló nők mélységesen tisztelik.

Blaha Lujza például ezentúl minden október 5-én saját kezűleg írt levélben köszöntötte az orvost, még a huszonötödik színészi jubileumára kapott babérkoszorúból is kivett három levelet, és neki ajándékozta.

De miért műtötte Tauffer a művésznőt az otthonában, a saját ebédlőasztalán?

Kezdjük az elején.

A 19. században a "színésznő" és a "prostituált" szinte rokon értelmű szavaknak számítottak? Igen. Mivel azonban a színészi pálya a kevés, nők számára is nyitott karrierlehetőség közé tartozott, még így is megérte. A század vége felé az előítéletek is változtak valamit.

Lássuk ábécésorrendben, mi kötötte össze a korszak (sikeres) színésznőit!

Á mint áldozat: a színésznő nem csupán szépségét, ifjúságát és tehetségét dobta fel a pálya érdekében, de jó hírét is. A színészkedés férfiember számára is szégyen volt - rendes családból származó ifjakat tagadtak ki ezért - nemhogy nőnek, akinek a nyilvános szférától távol, a család melegét őrizve kellett volna rejtőzködnie. A kor embere kevés olyan közönséges dolgot tudott elképzelni, mint egy önmagát mutogató, sőt, megjátszó nőszemély. Sok fiatal színésznő férjhezmenetele után otthagyta a színpadot, mint pl. Jókai Mór második felesége, Nagy Bella is.

F mint férfiak: ők voltak a színházigazgatók, intendánsok, színpadi partnerek, szerzők, kritikusok, mecénások és pénzes szeretők. Megnyerésük nélkül egy lépést sem lehetett tenni, és a nagy tehetséget is ki lehetett dobni a szemétbe. Vagyis hát: a tehetség része volt a hasznos férfiakat megfelelőképpen manipulálni. Sarah Bernhardt (balra fenn) ennek mestere volt: az egekig jutott. Jászai Mari (jobbra) csak alkalmanként vett erőt magán: mindig elégedetlen maradt a karrierjével.

Gy mint gyerek: a színésznőnek úgy hiányzott, mint üveges tótnak a hanyattesés. De a kor fogamzásgátlásának színvonalán nem lehetett kivédeni. Ha már megszületett, akkor rendszerint félig-meddig titokban, másokkal neveltették, míg olyan nagy lett, hogy már nem lehetett nem észrevenni. De akkorára színésznő-anyja remélhetőleg olyan magasra jutott, hogy elnézték neki a törvénytelen porontyot. Egy színésznőtől nem is vártak mást…

I mint ifjúság: küzdelmes. Laborfalvi Róza, Blaha Lujza és Ellen Terry vándorszínész-családba született. Sarah Bernhardt anyja kurtizán volt, Jászai Mari gonosz mostohájától szenvedett, majd markotányosnőként megerőszakolták a háborúban. Egyikük sem lett varázsütésre híres, munkában és hányattatásokban gazdag évek vezettek a csúcsig - de legalább volt mit beépíteni a későbbi nagy alakításokba!

Ha azt hisszük, a 19. században menstruációról nyíltan szó sem eshetett, aligha tévedünk nagyot. Orvosi könyvekben, esetleg nők magánlevelezéseiben bukkan fel futólag a téma: Andrássy Gyuláék angol nevelőnője 1868-ban anyjának írva például tisztában van vele, hogy ilyenkor vasat kell szednie.

Bizonyos kiváltságos nőknél azonban a dolog egy szűk csoport - de közvetve az egész ország vagy birodalom - közügyévé vált. Mivel az uralkodók feleségeinek elsődleges feladata a szülés volt, az egész udvar feszült figyelemmel csüggött az uralkodónő havi vérzésén. Terhes? Nem terhes? Már nem is szülhet többé? Mivel ezek a nők szinte egy pillanatra sem maradhattak egyedül, és nem maguk gondoskodtak saját fehérneműjükről, az állandóan a közelükben tartózkodó udvarhölgyek vagy a mosást ellátó személyzet biztos információval rendelkezett a helyzet állásáról.

Erzsébet királyné, azaz Sissi ciklusa is közügy volt.

Az udvarnál mindenkinek illett tudnia a pontos dátumokat, hogy eszerint igazítsák a hivatalos programokat. Sissi ugyanis - akárcsak a gimnazista lányok a tesiórán - gyakran kijátszotta a "menstruációs kártyát". Gyűlölt más koronás főkkel találkozni és intézményeket látogatni (bár az elmegyógyintézeteket szerette), ezért, amint tudott, megpattant a Hofburgból, és távollétét a nehéz napokra fogta. Ez mindaddig hallatlan volt az osztrák udvarban, hiszen anyósa, Zsófia főhercegnő inkább tőből leharapta volna a nyelvét, minthogy így térjen ki a kötelessége elől.

Az nem teljesen érthetetlen, hogy Sissinek ilyenkor nem volt kedve súlyos díszruhában, "felszerszámozva", 50-53 centis derékbőségűre fűzve mosolyogni, viszont irtózása intenzitását mutatja, hogy még szégyenérzetén is felülkerekedett, ha élhetett a mentséggel.

A későbbiekben a reprezentáció javát ráverte kötelességtudóbb menyére. Stefánia 1881-ben került a családba, és ennek is volt köze a menstruációhoz.