Ha azt hisszük, a 19. században menstruációról nyíltan szó sem eshetett, aligha tévedünk nagyot. Orvosi könyvekben, esetleg nők magánlevelezéseiben bukkan fel futólag a téma: Andrássy Gyuláék angol nevelőnője 1868-ban anyjának írva például tisztában van vele, hogy ilyenkor vasat kell szednie.
Bizonyos kiváltságos nőknél azonban a dolog egy szűk csoport – de közvetve az egész ország vagy birodalom – közügyévé vált. Mivel az uralkodók feleségeinek elsődleges feladata a szülés volt, az egész udvar feszült figyelemmel csüggött az uralkodónő havi vérzésén. Terhes? Nem terhes? Már nem is szülhet többé? Mivel ezek a nők szinte egy pillanatra sem maradhattak egyedül, és nem maguk gondoskodtak saját fehérneműjükről, az állandóan a közelükben tartózkodó udvarhölgyek vagy a mosást ellátó személyzet biztos információval rendelkezett a helyzet állásáról.
Erzsébet királyné, azaz Sissi ciklusa is közügy volt.
Az udvarnál mindenkinek illett tudnia a pontos dátumokat, hogy eszerint igazítsák a hivatalos programokat. Sissi ugyanis – akárcsak a gimnazista lányok a tesiórán – gyakran kijátszotta a „menstruációs kártyát”. Gyűlölt más koronás főkkel találkozni és intézményeket látogatni (bár az elmegyógyintézeteket szerette), ezért, amint tudott, megpattant a Hofburgból, és távollétét a nehéz napokra fogta. Ez mindaddig hallatlan volt az osztrák udvarban, hiszen anyósa, Zsófia főhercegnő inkább tőből leharapta volna a nyelvét, minthogy így térjen ki a kötelessége elől.
Az nem teljesen érthetetlen, hogy Sissinek ilyenkor nem volt kedve súlyos díszruhában, „felszerszámozva”, 50-53 centis derékbőségűre fűzve mosolyogni, viszont irtózása intenzitását mutatja, hogy még szégyenérzetén is felülkerekedett, ha élhetett a mentséggel.
A későbbiekben a reprezentáció javát ráverte kötelességtudóbb menyére. Stefánia 1881-ben került a családba, és ennek is volt köze a menstruációhoz.
Amikor Rudolf trónörökös házasodni készült, csak katolikus hercegnő jöhetett szóba, így a felekezeti különbség miatt a brit uralkodónő, Viktória lánya kiesett, a spanyol királylányok pedig nem voltak elég csinosak.
Kizárásos alapon Stefánia belga királyi hercegnőre esett a választás, pedig csinos ő sem volt, a kivételes adottságokkal rendelkező, külsejét mániákusan ápoló Sissi mellett pedig kifejezetten esetlennek hatott.
Mindazonáltal a jó egészségi állapotnak örvendő – egy potenciális szülő- és reprezentálógép esetében ez nem hátrány – tizenöt éves lány még nem kezdett el menstruálni. Ezért az eljegyzés után késlekedtek kitűzni az esküvőt.
Az európai diplomáciát hosszú hónapokig lefoglalta a türelmetlen várakozás, majd 1881. május 10-én végre egybekelhetett a pár.
A hercegnő németül (Ich sollte Kaiserin werden) és angolul (I Was to Be Empress, 1937) is olvasható memoárjában megrendítő szavakkal írja le nászéjszakáját. Így vitték akkoriban vágóhídra a királyi hercegnőket:
„Ködös és borongós idő volt. Borzongva dőltem a párnámra a kocsi párnái közé. Egyedül egy férfival, akit alig ismertem; az esti szürkületben rettenetes szorongás fogott el. (…) Nem volt mit mondanunk, teljesen idegenek voltunk egymásnak.”
Brrr. Így folytatja:
„Micsoda éjszaka! Micsoda kín, micsoda undor! Semmiről nem volt fogalmam, ártatlan gyerekként vezettek az oltár elé. Azt hittem, meghalok a csalódottságtól!”
Még így is volt néhány szép évük, mielőtt igazán elmérgesedtek a dolgok…
