Szofja Tolsztaja sosem tudta meg, hogy a férje hallotta-e még utolsó szavait, vagy szívében gyűlölettel távozott, ahogyan napokkal korábban közös otthonukat elhagyta. Őt már csak akkor engedték a haldoklóhoz, mikor 1910. november 20-án hajnalban kiszállt belőle az élet. Az állomáson mindenütt tolsztojánusok, újságírók és bámészkodók nyüzsögtek. Még a Pathé-filmhíradó is küldött operatőrt, hogy filmezzék le a 19. század egyik legnagyobb géniuszának halálát. Monsieur Pathé ezt a táviratot küldte kameramanjának: VEGYE AZ ÁLLOMÁST, KÖZELIT IS, ÁLLOMÁS NEVÉT. VEGYE A CSALÁDOT, ISMERT EMBEREKET, A HÁLÓKOCSIJUKAT.
Mindenki érezte a történelmi pillanat súlyát.
Ez a házasság éppen olyan tragikusan kezdődött, ahogyan végződött. A nászéjszaka a szokásos korabeli felállással indult: 1862, tehát egy prostituáltakon és jobbágylányokon edződött férfi egy robogó kocsiban erőszakol meg egy tapasztalatlan tizenhét éves lányt. De Tolsztoj, aki a hipokrita kéjencek családjába tartozott, rá tudott tenni egy lapáttal: menyasszonyának azt a naplót mutatta meg, amelyet kéjvágy-rohamai felváltó bűntudatrohamai során fiatal éveiben vezetett. Házaséletük során szinte függőként falták a másik (gondosan elöl hagyott) titkos feljegyzéseit.
Nézzünk csak Tolsztoj szemébe: rögeszmés lehetett, érzelmileg kíméletlen, végletekig konok.
Elképesztő érzéke volt a hétköznapi dolgokat különlegesen és részletgazdagon láttatni, így biztosan sokkal intenzívebben érzékelte a valóságot, mint egy átlagos ember. Ezért fárasztották a triviális dolgok és gyakran gyötörte depresszió.
Mit jelentett mindez a felesége számára? Szofja Tolsztaja irányította a jasznaja poljanai birtokot, férje műveinek másolója, szerkesztője, majd kiadója lett, miközben tizenhárom gyereket szült. Mire feleszmélt, egy élő legenda mellett élt, aki lemondott az anyagi javakról, és az időről-időre a birtokra érkező csodálóinak prédikált a társadalom reformjáról a felesége által varrott muzsik-ingben.
Tolsztojék olvastak egymás gondolataiban, vágyódtak egymás fizikai és szellemi közelségére, de egymásban rabtartót, kíméletlen ellenséget láttak, különösen házasságuk utolsó, negyvennyolcadik évében. Aki az utolsó hónapok mérgezett hangulatára kíváncsi, nézze meg a 2009-es Last Station című filmet, a lényeg röviden az, hogy a tulajdont – szavakban mindenképpen – megvető Tolsztoj készen állt a hagyatékát követői képviselőjére, Csertkovra hagyományozni, aki durván intrikált a jogdíjakra szintén igényt tartó Szofja ellen.
Tolsztoj az utolsó otthon töltött éjszakán azt hallotta – de ez már az a szakasz volt, mikor a levegővétellel is idegesítették egymást – hogy Szofja a papírjai között matat.
A nyolcvankét éves férfi másnap reggel szökve indult el a kimerítő utazásra, amelyet végül tüdőgyulladása miatt Asztapovó állomásánál kényszerült megszakítani. Először félt attól, hogy felesége üldözőbe veszi, aztán a végét érezve, már kérdezgette, hol van, de a Tolsztoj-hívek nem árulták el, hogy „ellenségük”, Szofja Tolsztaja az állomásépület köré csődült tömegben sétálgat idegesen. Az utolsó pillanatban engedték csak be.
– Bocsáss meg – kérlelte az asszony a férjét. – Soha nem szerettem mást, mint téged.
De Tolsztoj már csak egy utolsót sóhajtott.
A holttestbe formaldehidet injekcióztak, hogy kisimuljon az arca a róla készült filmfelvételen…
