Halcsontos Fűző

"A gyászolás különben érzelem dolga, melyet idegen nem bírálhat meg" - állította a dualista Magyarország társadalmi szokásainak kodifikátora, vagyis egyszerűbben szólva az egyik legnépszerűbb illemtankönyv szerzője, Kalocsa Róza 1884-ben. Nem mondott igazat.

Hát persze, hogy megbírálták a gyászolót az idegenek. A rokonok, barátok, ismerősök és ismeretlenek mind a gyász módja felett ítélkeztek, hiszen a 19. században alig akadt valami, amiről ennyire szigorú, mindenre kiterjedő és folyamatosan változó szabályok rendelkeztek. A jó társaság szabályait elsősorban a befolyásos és előkelő emberek diktálták, de a 19. században már a női lapok és illemtankönyvek is segítettek az információ frissítésében és terjesztésében. A halál ugyanúgy átrendezett mindent, mint mindig, de sokkal inkább jelen volt a hétköznapokban: a betegek otthon haldokoltak, a nők otthon szültek, az emberek alacsonyabb átlagéletkora miatt a gyerekek gyakran felnőttkoruk előtt tapasztalták meg szüleik halálát, a gyerekhalandóság miatt a szülők kisgyermekük elvesztését. Az emberek többnyire cinikus megnyilvánulásoktól mentesen, komolysággal és áhítattal viszonyultak a halálhoz, és a kidolgozott etikett segítségével igyekeztek racionálisan uralni a miatta bekövetkező válságos élethelyzeteket.

"A leány férjhezmenetelekor egészen új, előtte ismeretlen dolog, a nemi élet kerül felszínre, ezért felvilágosítandó annak mibenlétéről" - szögezte le Hugonnai Vilma doktornő egy 1904-es, nők számára tartott előadásában. De miért is kellett éppen akkor megtenni, ha addig tudtak vele várni? Az első magyar orvosnő szerint azért, mert: "...milyen keserű csalódásnak tekinti a nő, mily rettenetes lealázásnak veszi az első nemi érintkezést, vagy annak megkísérlését a férj részéről, ha nem volt arra előzőleg figyelmeztetve."

Az uralkodó nevelési elv a "tudatlanság megőrzését" preferálta, hiszen úgy vélték, a szende hajadon ugyanis már azáltal is "romlott" lett, ha tudomást szerzett a szexuális élet mibenlétéről. Bizonyára mindig voltak kivételek, hiszen nem minden lány ment korán, tizenévesen férjhez, és akadtak olyanok is, akik olvasmányaik, férjezett lánytestvéreik, barátnőik révén esetleg összerakták az információmorzsákból, hogy mit jelent a házasélet, de nem ez volt az eszményi tudatállapot a férjhez adandó lányok számára.

Mai szemmel nézve volt valami ördögi abban, ahogyan a társadalom szemlélte a házassági húspiacra vitt, tudatlan nők vergődését: kultuszt csinált ártatlanságukból, majd részvétlenül figyelte beavatásukat.

Ha azt hisszük, a 19. században menstruációról nyíltan szó sem eshetett, aligha tévedünk nagyot. Orvosi könyvekben, esetleg nők magánlevelezéseiben bukkan fel futólag a téma: Andrássy Gyuláék angol nevelőnője 1868-ban anyjának írva például tisztában van vele, hogy ilyenkor vasat kell szednie.

Bizonyos kiváltságos nőknél azonban a dolog egy szűk csoport - de közvetve az egész ország vagy birodalom - közügyévé vált. Mivel az uralkodók feleségeinek elsődleges feladata a szülés volt, az egész udvar feszült figyelemmel csüggött az uralkodónő havi vérzésén. Terhes? Nem terhes? Már nem is szülhet többé? Mivel ezek a nők szinte egy pillanatra sem maradhattak egyedül, és nem maguk gondoskodtak saját fehérneműjükről, az állandóan a közelükben tartózkodó udvarhölgyek vagy a mosást ellátó személyzet biztos információval rendelkezett a helyzet állásáról.

Erzsébet királyné, azaz Sissi ciklusa is közügy volt.

Az udvarnál mindenkinek illett tudnia a pontos dátumokat, hogy eszerint igazítsák a hivatalos programokat. Sissi ugyanis - akárcsak a gimnazista lányok a tesiórán - gyakran kijátszotta a "menstruációs kártyát". Gyűlölt más koronás főkkel találkozni és intézményeket látogatni (bár az elmegyógyintézeteket szerette), ezért, amint tudott, megpattant a Hofburgból, és távollétét a nehéz napokra fogta. Ez mindaddig hallatlan volt az osztrák udvarban, hiszen anyósa, Zsófia főhercegnő inkább tőből leharapta volna a nyelvét, minthogy így térjen ki a kötelessége elől.

Az nem teljesen érthetetlen, hogy Sissinek ilyenkor nem volt kedve súlyos díszruhában, "felszerszámozva", 50-53 centis derékbőségűre fűzve mosolyogni, viszont irtózása intenzitását mutatja, hogy még szégyenérzetén is felülkerekedett, ha élhetett a mentséggel.

A későbbiekben a reprezentáció javát ráverte kötelességtudóbb menyére. Stefánia 1881-ben került a családba, és ennek is volt köze a menstruációhoz.