A szimbolikus, gyakorlatias és szexuális funkciókkal egyaránt rendelkező fűző kapcsán rengeteg tévhit él. Az egyik az, hogy a nők a 20. század első évtizedeiben megszabadultak tőle…
A melltartó elődjeként a fűzőnek eleinte nem csupán a melleket kellett felnyomnia és stabilizálnia, de leszorítania a deréknál kibuggyanó alsószoknyá(ka)t. A 19. század első húsz évében nem volt divat az erős fűzés, csak úgy 1820-tól, majd az ötvenes évektől megint nem, hiszen a széles krinolinok kevésbé szoros fűzés mellett is optikailag karcsú alakot adtak. Az 1870-es évektől a szűkebb szoknyák ismét megkívánták a keskeny derékrészt.
Ekkor már a cetfélék állkapcsában található szarulapokkal megerősített, fémkallantyúkba fűzött szalagokkal felszerelt „halcsontos fűzőt” (corset baleiné, whaleboned corset) kínálta a ruhaipar, amelyek erős igénybevételt is kibírt.
A korabeli reklámok azt sugallják, hogy rendes nő fehér vagy csontszínű fűzőt viselt. A fekete még határesetnek számított, tiszteletreméltó idősebb nők is választhatták, de ha már szaténból készült, viselete homályos hátsó szándékokat feltételezett (csábítás?). De már egy rózsaszín fűző is arra utalt, hogy a hölgy nem elégszik meg a ruhadarab funkciójával, mutogatni akarja magát benne, és minél díszesebb, színesebb volt egy fűző, annál könnyebb erkölcsűnek gondolta a viselőt az, aki láthatta neglizsében.
Nem csupán a testtel közvetlenül érintkező ruhadarabként vagy a kívánatos karcsúság eszközeként utalt a szexualitásra, hanem mert viselete – extrém esetben – kéjes fájdalommal járt.
Angol források a fűző kapcsán gyakran utalnak az Englishwoman’s Domestic Magazine hasábjain 1867 és 1874 között megjelent olvasói levelezésre, amely „fűzőfétisiszta” kisebbség meglétére utal. Nem tudni, valóban anonim olvasók írtak-e a lányiskolákban fűzőben alvó, karcsúságban versengő diáklányokról, a fűzőt viselő férfiak titkos öröméről, az önkínzás gyönyöréről, vagy a szerkesztők igyekeztek így feltornászni a példányszámokat.
A normál fűző úgy tízkilónyi erőnek megfelelő nyomást gyakorolt a belső szervekre, erős fűzésnél ez 30-40 kilónyi is lehetett, de a gyűjtemények nem őriznek extrém méretű fűzőket, kb. 60 cm kerületűek a kisebb méretek (habár Sissi császárnőről tudjuk, hogy befűzve ötven centis volt a dereka.)
A nők többsége lazán fűzte magát otthonra, a hétköznapok nyilvánosságában kissé erősebben, és legfeljebb bálok, különleges társasági események alkalmával húzta vagy húzatta jóval szorosabbra. (A tévhittel ellentétben a nők egyedül is fel tudták ölteni a fűzőjüket, de egy korabeli francia „férfimagazin”, a La Vie Parisienne azt tanácsolta a férfiaknak, hogy szerelmi életük elevenen tartása érdekében segítsenek feleségüknek felvenni vagy levenni a fűzőt, ahogy agglegényként szeretőjüknek tették.)
Mindenesetre a 19. század második felében a túlzott fűzés (tightlacing) olyasféle vitákat váltott ki, mint ma a magassarkú cipő viselete és a szilikonmell: egyes nők megszállottjává váltak, csak darázsderékkal érezték magukat vonzónak. Bizonyos férfiak kívánatosnak látták az abnormálisan karcsúra fűzött nőket. Olyanok is akadtak, akik amellett kardoskodtak, hogy ami nem természetes, nem is lehet szép. Több divattörténész (pl. Valerie Steele) kutatása szerint a fűzőellenesek éppen hogy nem haladóak, hanem konzervatívok voltak, akik a nők számára az anya és feleség szerepét tartották a legfontosabbnak.
A fűzőviselet a 19. és 20. század fordulóján kulminált, majd szemlátomást eltűnt, noha csak más alakot öltött: a 21. század női már „belül” viselik a fűzőt – fogyókúra, testedzés és plasztikai sebészet segíti őket az áhított sziluett elérésében.
(Az összes képen ugyanaz a hölgy, Lillie Langtry Oscar Wilde múzsája, a walesi herceg szeretője, színésznő látható befűzve, 1885-ben egy bálon (1.), öt-hat hónapos terhesen (2.), és a századfordulón, már 46 évesen (4.)
