„…itt képet kaphatunk arról, a természet milyennek szánta az emberek megjelenését” – e szavakkal kezdi Charles Loring Brace 1852-ben New Yorkban megjelent művében magasztalni a magyar férfiakat. A fiatal amerikai az 1848-49-es szabadságharc véres leverése után katatóniába hullott Magyarországot európai körútja során kereste fel, és nem túlzás azt állítani, hogy el volt ragadtatva a lakóitól.

Úgy látta, ez egy hősies, ám balszerencsés nép, természetesen bátor, szabadságszerető, egyedülállóan nagylelkű, és szellemében „a Kelet költőisége és szenvedélyessége keveredik a Nyugat erejével és kifinomultságával”.

A korban nem volt ritka a teljes népre vonatkoztatott sommás ítélet. A 18. századtól dívó „nemzetkarakterológia” egyik megnyilvánulása volt például Rónay Jácint Jellemisme című műve, amelyben többek közt a magyar nemzet női és férfipéldányainak külsejét és lélektanát ismertette: pl. utóbbi búskomorságát és „sírva táncolását”, meg túlzó, tomboló ingerültségét.

Pedig Széchenyi már a Hitelben (1830) az említett ingerültséggel kelt ki a nemzeti szellem létezése ellen: „És ugyan mi az a nemzeti szellem, az a sajátság? Az már készen jön a világra, mint valamely állat? Egyszerre sül, mint a zsemlye?”

De a 25 éves utazó természetesen úgy látja, a magyarság homogén gondolatvilággal és tulajdonságokkal bír. Ráadásul kifogyhatatlan a dicsérő jelzőkből, ha a magyar férfiakat kell leírnia: „Arányos alkatukat még jobban kiemeli a magyar öltözék, amelyet még mindig sokan viselnek, annak ellenére, hogy a törvény tiltja. (…) Ha mindehhez hozzáadjuk még a szép, szabályos arcvonásokat, a rendszerint szurokfekete hajat, a hullámzó szakállat, s gondosan formára nyírt bajuszt, a világon látható legszebb férfiakat kell elképzelniük.”

Ha azt várnánk, hogy a szerző majd a magyar nőket is ennyire ünnepli, csalatkoznunk kell:

„A nők (…) korántsem veszik fel a versenyt ebben a tekintetben a férfiakkal”. Milyen kár. Sőt: „kimerültek, sápadtak, mintha az éghajlat és a négy fal közötti élet korán elsorvasztotta volna az egészségüket.”

Sajnos még az alacsonyabb osztályok férfitagjai is lepipálják őket, elég az Alföldet megközelíteni: „Alig akad közöttük olyan, aki nem magasabb hat lábnál, s mindannyian jó felépítésűek, izmosak, már amennyire ezt a birkabőr alatt meg lehet ítélni. Olyan egyenesen és méltóságteljesen lépdelnek, ahogyan a régi indián főnökök tehették hatalmuk csúcsán. Van valami indiánhoz hasonló a megjelenésükben – hosszú, sima, fekete hajuk, – napbarnított arcuk, amely vékony erőteljes testükhöz képest. Néhányan cserzett bőrt viselnek, amelyeket az indián öltözetekéhez hasonló hímzések díszítenek. Valójában széles Európában nem láttam jobban kinéző férfiakat, mint ezek a vásárra összegyűlt parasztok” – áradozik a szerző a szolnoki piac klientúrájáról.

A liberális Brace-t saját politikai meggyőződésétől hajtva folytatott országpropagandát Magyarország érdekében, amit Kossuth Lajos később New Yorkban azon szavakkal köszönt meg neki, hogy a könyv többet tett érte, mint bármi más. A szabadságharcos ugyanis már 1851 óta Amerikában turnézott, és előadókörútja angol nyelvű beszédeiben a magyarság szenvedéseit ecsetelve dollárokat gyűjtött a szabadságharc folytatására. Brace könyve azt bizonyíthatta az adakozó amerikaiaknak, hogy a távoli Kelet-Európában nem idegileg leamortizált, szedett-vedett csapat áhítozik a szabadságra, hanem csupa daliából álló katonanép, melyet – mint mindig – legfeljebb az ármány és túlerő győzhetett le.

Ha a szupermenek túlszínezett leírásaiból nem is ismerünk nemzetünkre, egy-egy megjegyzéséből talán mégis: „A magyar társadalom minden rétegében megtalálható egyfajta túlzásra, érzelmeik erőszakos kifejezésére való hajlam, s az idegennek bizonyos időre van szüksége, hogy hozzászokjon ehhez. (…) Egész utazásom alatt úgy éreztem, mintha egy hatalmas, ám valóságos tragédia színészei között járnék.”

(Zichy Mihály: 1849 allegóriája (1.), kicsit későbbi, 1862-es fotó a magyaros férfiviseletről (2.), Újházy Ferenc festménye (3.) és (4.) Kossuth Lajos Londonban, 1851-ben.)