"Hát miféle hazafiak vagyunk? Látunk egy szenvedő asszonyt, és nem tudjuk azonnal, hogy ez Miasszonyunk Hungária."
Miért visel a fotón látható csinos asszonyka térkép-alsószoknyát, ruhájára hímzett kettős keresztet, bumfordi – feltehetőleg fából faragott – láncokat? Azért, mert éppen Leláncolt Hungáriát, a rab nemzetet alakítja egy élőképben az 1860-as évek elején. Az amúgy a nagy Napóleon családjából származó Adèle Bonaparte-Wyse mindezzel azt is szemlélteti, hogy megtette azt, ami a 19. századi házasságokban gyakran előfordult: áttért a férje vallására. A férj nem más, mint Türr István generális, magyar (és olasz) szabadságharcos. De mi volt a vallása?
A felvilágosodás kizökkentette a kereszténységet középponti helyzetéből, s a 19. századra a vallásos hevület részint áttevődött a nemzet és a haza ügyére. Ezzel a politika nem csupán szentimentálissá lett, vagyis személyes üggyé változott, hanem a katolicizmus fogalmait is kölcsönvette: a hazafi azzal válik jó hazafivá, ha hisz a haza szabadságában és függetlenségében, s ha tesz is ezért, akkor már szabadságharcos a neve, aki pedig a hit apostolává, illetve, ha elég nagy áldozatot hoz a Haza oltárán, például mártírhalált, akkor a szabadságvallás szentjévé is lehet. A Haza pedig nem más, mint… egy nő.
Ennek az alaknak – az őseredeti francia forradalmárok ajkán Patrie, latinosan Pátria – az ikonográfiája egyesíti a katolikus Mária-kultusz és a klasszicizmusban feléledt görög-római mitológia elemeit. Sokszor a neve is valami latinos országnév: Polónia, Germánia, Hungária… A Haza antropomorfizált (emberi vonásokkal ellátott) istenségként az eszményi nőt jeleníti meg, akiért a nemzet feláldozza magát. Ez elengedhetetlen szükséglet, hiszen méltóságát megsértik, ártatlanságát beszennyezik.
Jézus anyja a vallási ábrázolásokon a tisztaság fényében ragyog, a Hazának azonban nincs ilyen szerencséje. Azért is jelenik meg nőalakban, mert az ellene elkövetett politikai vagy katonai agressziót így lehet igazán látványosan ábrázolni. Számos festményen láthatjuk, amint megbilincselik, vagy valami szörnyűségre kényszerítik – például egy megalázó béke aláírására. (egy litográfiáján La France szomorúan szignálja az Elzász-Lotaringia elvesztését rögzítő 1870-es szerződést.) A Haza sebezhetőségét még inkább erősíti, hogy több képen meztelen vagy hiányos ruházatú, és olykor ebben az állapotában veszik körül talpig felöltözött férfiak. A helyzet egészen nyilvánvalóan a csoportos erőszakét idézi: többen lefogják, ő pedig hiába kapálódzik. (Lengyelország felosztását több helyen is így ábrázolják, de America is hasonlóképp járt a mohó gyarmatosítókkal a 18. század végén.)
A korabeli férfi számára nem létezett hatásosabb kép a meggyalázott, gyenge nőénél: megmutatta, kiért, miért kell áldoznia az életét. A férfi legszebb küldetése meghalni a hazáért – mi, magyarok Petőfitől tudjuk ezt, de általános érzület volt a korban, melynek fiatalságát kifejezett halálvágy jellemezte.
A klasszikus forradalmi korszak a francia forradalommal kezdődött 1789-ben. A görögök 1822-ben kiáltották ki függetlenségüket. 1830-ban is robbant ki forradalom Párizsban, majd 1848-ban is, de akkor egész Európán végigsöpört a lázadás hulláma: németek, olaszok, magyarok, lengyelek fogtak fegyvert. A lengyelek persze nem korlátozták a reménytelen lázadások iránti elfojthatatlan hajlamukat erre az esztendőre: 1863-as újabb forradalmukat példátlan kegyetlenséggel nyomta el a cári Oroszország. Az olasz egység megteremtése a nemzeti eszme jegyében viszont sikerrel járt. Európa forrongásával párhuzamosan Dél-Amerikában és a karibi térségben is folytak függetlenségi harcok.
Amikor 1871-ben Párizsban felkelés tört ki és létrejött a Kommün, Karl Marx szerint a történelem gyümölcse érett be, mások viszont soha nem látott szörnyű kataklizmák előszelét látták benne. Száz év sem telt el, és a forradalom arca megváltozott. A szabadságvallás szent asszonya lassan elveszíti nemzeti jellegét, és ahogy Petőfi előre látta, úgy hívják majd: Világszabadság…
(Türr Istvánné Adèle Bonaparte-Wyse mint Leláncolt Hungária (1.), a meggyalázott Franciaország, 1871 (2.), Brel: A köztársaság diadala, 1868 (3.), Delacroix: Görögország Missolonghi romjainál, 1826 (4.), Appiani: Velence még remél, 1861 (5.), Köhler: Germánia, 1849 (6.), Matejko: Polonia 1863 (7.), a kezdő idézet forrása: Nyughatatlanok, 77. o.)
