„Láttunk itt egy alvajáró nőt, akit a delejező elaltatott. Több úr a testére, a gyomra tájára helyezte névjegyét, ő pedig behunyt szemmel elolvasta a neveket. Meg akartam próbálni, hogy azt is el tudja-e olvasni, ami az én névjegyemen volt: régebbi magyar nevem. Odatettem a gyomrára. A keresztnevemet gyorsan elolvasta, de midőn a családi nevemhez ért, így szólt:
– Idegen név, nem tudom, el tudom-e olvasni, de majd betűzöm, és angolosan ejtem ki.
Így is tett. Senki sem volt a közelben, csalásról nem lehetett szó.” – meséli az emigráns Kászonyi Dániel egy londoni élményét az 1850-es évekből.
Ebből is világos: magyarul nem lehet állati mágnesesség révén (sem) megtanulni – számos esetben mégis különös jelenségeket idézett elő a delejes erő. A divat még a 18. században ütötte fel a fejét, a forradalom előtti Párizsban. Ahogyan egy művelődéstörténész fogalmaz: Franz Anton Mesmer (1734-1815) bemutatói „kevésbé emlékeztettek tudományos kísérletre, sokkal inkább Mozart Varázsfuvolájának szabadkőműves jeleneteire”. 
Süppedős szőnyegek, asztrológiai dekorációk, révületbe ejtő zene. Maga a mester pedig lila tafota köpenyben adta elő magát, mégis a tudós nevet vindikálta magának, praktikáinak pedig a tudomány címkéjét.
Ez akkoriban aligha hökkentett meg bárkit, hiszen az istenhithez képest Mesmer elgondolása szinte materialista volt: az univerzumban mágneses erő kering. Hipnózishoz igen közel álló módszere révén transzállapotú betegeit a világegyetem mágnesességével kapcsolta össze. Az állati mágnesesség – magyarul fordításban: delejesség – afféle világmagyarázati jolly joker lett, hiszen az ateisták úgy érezhették, hogy ráleltek arra az elméletre, amely vallásos szósz nélkül ad kulcsot a világ működéséhez. Így hát sokakat megmozgatott: Kölcsey két tanulmányt is szentelt a kérdésnek, a hiperaktív és karizmatikus Dickens pedig meg volt győződve magnetikus szellemi erejéről.
Bizarr történet szól a Dickens-család egy 1844-es genovai nyaralásáról, amelynek során az író a neuraszténiás tünetektől szenvedő Madame de la Rue-t a maga végtelen önbizalmával kezelése alá vonja: éjt nappallá téve megszállottan mesmerizálja. Saját bevallása szerint remek eredménnyel.
Ekkoriban Londonban már mesmerista kórház működött, ahol többek közt műtéteket végeztek delejes állapotban lévő pácienseken (az aneszteziológia akkori állapotában mindenféle művi altatás aranyat ért, ha felébredt belőle a beteg). A már említett Kászonyi ide látogat el, és természetesen azonnal érzi a tenyerén a bizsergést és égést. Ő is gyógyítani kezd: először egy álmatlan nőt altat el, majd egy siket kislánynak adja vissza a hallását. De a csúcson abba is hagyja: hiába biztatják, hogy ezzel jobban keresne, mint nyelvórákkal, úgy érzi, politikai küldetésétől térítené el. És hát lehet valami a politikánál is fontosabb?
Különös véletlen – ha az – hogy míg a forradalmár magában érez magnetikus erőt, az őt besúgó kémnek szintén köze lesz az akkor mindent átható jelenséghez.
Zerffi Gusztáv olyan „passzióval” írt – hosszú, részletes, időnként javaslatokat is megfogalmazó – jelentéseket az 1848-49-es szabadságharc törökországi magyar emigrációjáról, hogy az 1850-es évek elején az osztrák titkosrendőrség egyik legjobban fizetett besúgója lett. Felettesei utasítására Londonba követi célszemélyeit, ahol éppen utánuk leselkedve ismerheti meg alaposan a különféle ezoterikus praktikákat, amelyeket azok kínjukban űztek. De idővel elfogynak – beilleszkednek vagy hazatérnek – a célszemélyek, így a spicli az 1860-as évekre tudósnak képzi át magát, brit állampolgárságért folyamodik. 1871-ben G. G. Zerffi néven publikál Spiritualism and Animal Magnetism címmel, és könyvének mondanivalója éppen olyan racionális, mint életvezetése, a címben megjelölt spiritizmust és mesmerizmust „korunk kibontakozó materialista és utilitárius tendenciái elleni reakcióként” értékeli, de számos okfejtése ma is helytálló. Ebből is látszik, hogy igazán jó besúgók sosem a buta és tehetségtelen emberekből lesznek…
(Mesmerizmus egy 19. század első feléből származó ábrázoláson (1.), így kezelte betegeit Mesmer Párizsban (2.), megdelejezett nők hevernek egy 1850 körüli képen (3.), Kászonyi Dániel, író, politikus, újságíró, aki még a delejezéshez is értett (4.)
