Mindenki ismeri a történelemkönyvekből az időtlen mondatot: „Magyarországon akkoriban reményvesztett hangulat uralkodott”.
Ez tetszés szerint bármelyik történelmi korba behelyettesíthető, így hát ez a történet is így kezdődik: Magyarországon 1853-ban reményvesztett hangulat uralkodott. Az osztrákok négy évvel korábban orosz túlerő segítségével vérbe fojtották a szabadságharcot. Aradon tiszteket végeztek ki, mások börtönben sínylődtek, sokakat rangjuktól megfosztva soroztak be az osztrák seregbe és vittek Itáliába. Megint mások külföldre menekültek a számonkérés és megtorlás elől.
Eközben New York államban a Fox-nővéreket egészen más aggasztotta. 1848 óta hallottak a bútorok mozgatásának zajára emlékeztető hangokat az otthonukban, amit mások is szellemjárta háznak tartottak. Amikor azonban rokonaikhoz utaztak, a kopogás oda is követte őket. Hamarosan több száz fős közönség győződhetett meg a lányokat követő, kopogó szellemek jelenlétéről. Az asztaltáncoltatás divatja a Washington nevű hajón érkezett meg Brémába, és úgy terjedt az európai kontinensen, mint egy járvány.
Pesten 1853 áprilisában szinte minden háznál asztalt táncoltattak. A spiritiszta szeánszhoz minden szükséges feltétel kellő számban és mennyiségben rendelkezésre állt: halottak, megroggyant elmék, kilátástalan jövő. Már csak egy kerek asztalka kellett, amelyet körülülve összeérinthették ujjaikat, és a túlvilágra összpontosíthattak.
„Minden kérdezősködésünk a körül forgott, hogy lesz-e valami kedvező politikai fordulat ránk, magyarokra nézve?” írja Jókai, akinek háztartásában Batthyány Lajos kivégzett magyar miniszterelnök kísértete jelentkezett.
Egressy Gáboréknál a színész húszéves leánygyermeke, Etelka a médium. Petőfi szelleme az ő közvetítésével meséli el, miként lelte halálát a kukoricásban. Egressy leírása nincs meg, csak a beszámolóra érkezett válasz egy másik érintettől, Arany Jánostól: „Se igent se nemet nem mondhatok. Szegény Sándor halálának oly körülményes leírása meghatott, s levelét eltettem a többihez. A kételkedők közé tartozom” – vallja be, majd kifejti: szerinte a történetek a résztvevők agyában képződnek, és az egész olyan, mint az álom, az agy a meglevő tudást egészíti ki a képzelettel. Arany is számtalanszor álmodik Petőfiről: „Ő azt mondja: igaz, hogy ott voltam, igaz, hogy egy kozáktól dzsidaszúrást kaptam, de nem haltam meg; hanem pórruhában megmenekültem etc. oly részletesen, hogy felébredtemkor sem tudtam magamat egyhamar belétalálni a valóságba.” Petőfi még évtizedekkel később is az asztaltáncoltatók elsőszámú kedvence, nem egyszer diktál nekik a túlvilágon keletkezett (elég borzalmas) verseket.
Az Európán belül főképpen Zürichben, Brüsszelben, Londonban és Párizsban csoportosuló magyar emigránsok is hódoltak a sportnak. Alig akad olyan korabeli levél vagy napló, amelynek írója legalább egyszer ne próbálná ki az attrakciót. Bár a száműzöttek között az a legfőbb kérdés, hogy mikor térhetnek haza. Szemere Bertalan például kolerában meghalt anyja szellemét faggatta erről. Ő is, akárcsak a többiek, elég homályos választ kapott.
Sőt, a politika és ezotéria szoros viszonyát bizonyítandó, a III. Napóleon uralma elől önmagát Jersey szigetére száműző Victor Hugo – ezt is egy jelenlévő magyar emigránstól, Teleki Sándortól tudjuk – szintén a túlvilágról várt útmutatást Franciaország és saját sorsára nézvést. Ebből is látszik: 1853-ban példátlan mértékben vontak be szellemeket a politikai jövő alakításába.
A divat rövidesen kifújt, bár az asztaltáncoltatás mint társasági szórakozás azért megmaradt.
Az említett hazafiak nagy része már rég hazatért, megőrült vagy meghalt, amikor a Fox-nővérek egyike, Margaret, 1888-ban bejelentette: csalás volt az egész. Testvéreivel a lábujj-ízületeik pattogtatásával produkálták a különös hangokat.
Ám ez semmiben sem befolyásolta a spiritizmus terjedését vagy az elszánt hívek vélekedését…
(A témáról készült tudományos feldolgozás Tarjányi Eszter: A szellem örvényében c. művében található. Regényes feldolgozása pedig a Nyughatatlanok.)
