„Splényi erős hasisevő volt. Mindent megpróbált, hogy újra fölidézze érzékeinek azon mámorát, amelyet talán eleinte tapasztalt. Miután ez nem sikerült, ópiumot kezdett szedni, s az aláásta az egészségét. Végül teljesen elborult elmével távozott Londonból. Később hallottam azután, 1860-ban mint koldus halt meg Konstantinápolyban.” A ’48-as magyar emigráns, akiről Kászonyi Dániel az emlékirataiban ír, keleten ismerkedett meg – mint sokan mások, magyarok és nem magyarok, emigránsok vagy kedvtelésből utazók – a pszichoaktív szerekkel, de azok Európában is könnyen hozzáférhetőek voltak.
Az ópiumrévületben keletkezett 19. századi irodalmi művek listája szinte végtelen. Coleridge – aki függő volt – Kubla kánja mellett számos Shelley-, Keats- vagy Byron-vers tartozik ide. Sőt egyes szakértők Lewis Carroll Alice-könyveinek abszurd világa mögött is az ópiummámor képzelgéseit sejtik. De ő, vagy romantikus elődei nem jártak tilosban, amikor így alkottak. A drogok használatát akkor még nem kriminalizálták, semmi sem állt a szer és fogyasztója közé, csak a lelkiismeret.
Bár a használat különféle módjai más megítélés alá estek. Az egyes nagyvárosokban – London, Párizs, New York vagy San Francisco – a főleg kínai bevándorlók által működtetett ópiumbarlangok látogatása társadalmilag sokkal inkább stigmatizált cselekedet volt, mint az ópium gyógyszerként való használata. Már csak azért is, mert úgy vélték, az ópiumpipát szívók maguk választották függőségüket, míg a szert gyógyszerként fogyasztók önhibájukon kívül váltak használókká. De nem tekintettek több rosszallással az ópiumfüggőkre, mint az alkoholistákra.
Ópiumot társadalmilag elfogadott módon laudánum formájában vett magához a 19. századi ember. A keveréket először a 17. század végén állították elő, 10 százalék ópiumot és 90 százalék alkoholt tartalmazott fahéjjal vagy sáfránnyal ízesítve. Egy 1853-as, laikusoknak írott francia orvosi kézikönyv a következő alkalmazási területeit sorolja fel: dementia, epilepszia, delirium tremens, vitustánc, merevgörcs, neuralgia, asztma, akut hasmenés, vérhas. Mindenható státuszát az is növelte, hogy a korban meglehetősen korlátozott mértékben álltak rendelkezésre hatásos patikaszerek – bár a vérhasra állítólag máig az opiátok jelentik a leghatékonyabb gyógyírt. A gyógyszerészek által előállított, szabadon beszerezhető, még az alkoholnál is olcsóbb laudánum nélkülözhetetlen háziszerré vált.
Az alkoholos ópiumtinktúrát rutinszerűen alkalmazták a mindennapokban. Viktória brit királynő menstruációs görcsökre szedte, miniszterelnöke, Gladstone a reggeli kávéjába töltött belőle. Akik abban az időszakban fájdalomcsillapításra szoruló krónikus betegségben szenvedtek, szinte biztosan az ópium (vagy a morfium) rabjai lettek, mert a fájdalom enyhítésére nem állt rendelkezésre más szer.
Egy régi laudánumos palackon olvasható használati utasítás szerint ötnaposnak 5 csepp, kéthetesnek 8 csepp, ötévesnek 25 csepp az adag. Ettől megnyugodott vagy elaludt a gyermek, és az anya a dolga után láthatott, ezért is írták le egy korabeli újságban: „Az ópium a szegény gyerek dajkája”. Bár nem is a túladagolásba halhattak bele egyes fogzás vagy más egészségügyi panaszok miatt laudánummal – vagy egyszerű mákteával – nyugtatott gyermekek, hanem mert a szer étvágycsökkentő hatásával alultápláltsághoz vezetett.
A opiátfogyasztás ártalmas hatásait lassanként, a 19. század végére ismerték fel, de akkor az egészségügy nem volt már annyira kiszolgáltatva neki: a csatornázással, a higiéniai viszonyok javításával csökkent a kolerában, vérhasban vagy maláriában megbetegedők száma, az acetilszalicilsav (aszpirin; 1899) bevezetése pedig enyhébb, függést nem okozó fájdalomcsillapítást hozott.
(Férfi mámorban, 1904 (1.), Ópiumbarlang San Franciscóban, 1880 (2.), laudánum, az álmatlan hölgyek öröme (3.), és (4.) "Ópium, a szegény gyerek dajkája" Harper's Weekly, 1859)
