Magyarországon számos nemzedék hallhatta unásig, undorig Marx („Károly”) és Engels („Frigyes”) nevét. A szocializmus korszakában valóságos félistenekként tekintettek rájuk, és ebből adódóan csak valamiféle idealizált – ezáltal meglehetősen érdektelen – képet kaphattunk a politikai gondolkodókként süllyesztőbe került, de az utóbbi időben gazdasági ideológusokként újjászülető jóbarátokról.
Azt talán már eddig is tudtuk, hogy a srácoknak megvolt a véleményük a 1848-49-es magyar forradalomról és Kossuthról, Marx levelezett a Párizsba menekült Szemere Bertalannal, és két osztrákok által fizetett besúgó, Zerffy Gusztáv és Bangya János próbált a bizalmába férkőzni, hogy a hangadónál feketítse be a magyar emigránsokat.
De a cenzúrázatlan magánjellegű irataikból az is kiderül: az igazi Marx nagyon érdekes és ellentmondásos figura – csak a munkájának élő, párttársait gyűlölő, érzéketlen, kötekedő, nagyravágyó férfiú, aki rendkívül büszke felesége bárói rangjára (von Westphalen), és az egyik legelőkelőbb londoni negyedbe költözik, hogy megfelelő neveltetésben részesítse a lányait – és hű csatlósa, Engels sem kevésbé az.
Friedrich Engels (1820-1895) textiliparban vagyont szerzett német család gyermeke, aki a nagy lendülettel iparosodó Manchesterben – Elizabeth Gaskell 1853-as Észak és Dél című regénye éppen erről, „Cottonopolis” rejtelmeiről szól – vezeti a leányvállalatot, és jó hivatalnok módjára reggeltől estig ül a cégben. De ha senki sem látja, bankjegyeket emel el a kasszából és barátja, Marx megélhetésére küldi az akkoriban német, olasz, francia, lengyel és magyar forradalmárok fő menedékének tartott Londonba, esténként ír munkáslány szeretőjéhez siet haza, és nem utolsó sorban gyújtó hangú cikkeket körmöl a munkásosztály helyzetéről.
De ezzel még nem ér véget az Engels személyiségében rejlő ellentmondások sora. Ízlésében és életmódjában egyáltalán nem puritán, sőt arisztokratikus szokások jellemzik: odavan a rókavadászatért, imádja a ráksalátát, a Château Margaux-t, a pilseni sört, a drága nőket.
Nősülni nem akar, de hűségesen ragaszkodik Mary Burnshöz, majd a nő halála után annak húgához Lizzy-hez (balra), akit – a férfi a családban marad – végül feleségül vesz. És természetesen Marxhoz, Marx lányaihoz (jobbra fenn) (Bizonyos életkor felett Kertész Erzsébet lányregényéből lehet ismerős a nevük: Laura, Jenny, Tussy).
Igazi nagy barátság az övék: német, francia, angol keveréknyelven egymáshoz írott leveleik arról tanúskodnak, hogy a másikban látták a tökéletes szellemi társat, aki előtt személyiségük minden esendőségével és szeplőjével együtt megnyilvánulhatnak, de főként arról van szó, hogy Engels a zsenit csodálja Marxban, aki mindezt kegyes leereszkedéssel fogadja, és újra meg újra szemérmetlenül pénzt kér élelemre, lakbérre, új ruhára, útiköltségre, vagy – nyaralásra.
Engels hűsége barátja iránt nem ismer határokat. Még Marx újságcikkeinek nagy részét is ő írja meg, mikor a Mester éppen furunkulusaival bajlódik vagy egy nagy művön dolgozik. Marx teljes természetességgel fogadja az áldozatot, de mégsem ez a legnagyobb: Engels arra is kész, hogy magáénak ismerje el a Marx által teherbe ejtett cseléd, Helene Demuth kisbabáját, és csak Marx halála után, a „gyermeke” iránt mutatott érzéketlenség vádjaira vallja meg, hogy Freddy nem is az ő fia.
Ez az egyetlen pont, amikor a becsületére kényes viktoriánus úriember mégis háttérbe szorította a legnagyobb marxistát…
