"Láttunk itt egy alvajáró nőt, akit a delejező elaltatott. Több úr a testére, a gyomra tájára helyezte névjegyét, ő pedig behunyt szemmel elolvasta a neveket. Meg akartam próbálni, hogy azt is el tudja-e olvasni, ami az én névjegyemen volt: régebbi magyar nevem. Odatettem a gyomrára. A keresztnevemet gyorsan elolvasta, de midőn a családi nevemhez ért, így szólt:
- Idegen név, nem tudom, el tudom-e olvasni, de majd betűzöm, és angolosan ejtem ki.
Így is tett. Senki sem volt a közelben, csalásról nem lehetett szó." - meséli az emigráns Kászonyi Dániel egy londoni élményét az 1850-es évekből.
Ebből is világos: magyarul nem lehet állati mágnesesség révén (sem) megtanulni - számos esetben mégis különös jelenségeket idézett elő a delejes erő. A divat még a 18. században ütötte fel a fejét, a forradalom előtti Párizsban. Ahogyan egy művelődéstörténész fogalmaz: Franz Anton Mesmer (1734-1815) bemutatói "kevésbé emlékeztettek tudományos kísérletre, sokkal inkább Mozart Varázsfuvolájának szabadkőműves jeleneteire".
Magyarországon számos nemzedék hallhatta unásig, undorig Marx ("Károly") és Engels ("Frigyes") nevét. A szocializmus korszakában valóságos félistenekként tekintettek rájuk, és ebből adódóan csak valamiféle idealizált - ezáltal meglehetősen érdektelen - képet kaphattunk a politikai gondolkodókként süllyesztőbe került, de az utóbbi időben gazdasági ideológusokként újjászülető jóbarátokról.
