Halcsontos Fűző

"Láttunk itt egy alvajáró nőt, akit a delejező elaltatott. Több úr a testére, a gyomra tájára helyezte névjegyét, ő pedig behunyt szemmel elolvasta a neveket. Meg akartam próbálni, hogy azt is el tudja-e olvasni, ami az én névjegyemen volt: régebbi magyar nevem. Odatettem a gyomrára. A keresztnevemet gyorsan elolvasta, de midőn a családi nevemhez ért, így szólt:

- Idegen név, nem tudom, el tudom-e olvasni, de majd betűzöm, és angolosan ejtem ki.

Így is tett. Senki sem volt a közelben, csalásról nem lehetett szó." - meséli az emigráns Kászonyi Dániel egy londoni élményét az 1850-es évekből.

Ebből is világos: magyarul nem lehet állati mágnesesség révén (sem) megtanulni - számos esetben mégis különös jelenségeket idézett elő a delejes erő. A divat még a 18. században ütötte fel a fejét, a forradalom előtti Párizsban. Ahogyan egy művelődéstörténész fogalmaz: Franz Anton Mesmer (1734-1815) bemutatói "kevésbé emlékeztettek tudományos kísérletre, sokkal inkább Mozart Varázsfuvolájának szabadkőműves jeleneteire".

"…itt képet kaphatunk arról, a természet milyennek szánta az emberek megjelenését" - e szavakkal kezdi Charles Loring Brace 1852-ben New Yorkban megjelent művében magasztalni a magyar férfiakat. A fiatal amerikai az 1848-49-es szabadságharc véres leverése után katatóniába hullott Magyarországot európai körútja során kereste fel, és nem túlzás azt állítani, hogy el volt ragadtatva a lakóitól.

Úgy látta, ez egy hősies, ám balszerencsés nép, természetesen bátor, szabadságszerető, egyedülállóan nagylelkű, és szellemében "a Kelet költőisége és szenvedélyessége keveredik a Nyugat erejével és kifinomultságával".

A korban nem volt ritka a teljes népre vonatkoztatott sommás ítélet. A 18. századtól dívó "nemzetkarakterológia" egyik megnyilvánulása volt például Rónay Jácint Jellemisme című műve, amelyben többek közt a magyar nemzet női és férfipéldányainak külsejét és lélektanát ismertette: pl. utóbbi búskomorságát és "sírva táncolását", meg túlzó, tomboló ingerültségét.

Pedig Széchenyi már a Hitelben (1830) az említett ingerültséggel kelt ki a nemzeti szellem létezése ellen: "És ugyan mi az a nemzeti szellem, az a sajátság? Az már készen jön a világra, mint valamely állat? Egyszerre sül, mint a zsemlye?"

De a 25 éves utazó természetesen úgy látja, a magyarság homogén gondolatvilággal és tulajdonságokkal bír. Ráadásul kifogyhatatlan a dicsérő jelzőkből, ha a magyar férfiakat kell leírnia: "Arányos alkatukat még jobban kiemeli a magyar öltözék, amelyet még mindig sokan viselnek, annak ellenére, hogy a törvény tiltja. (…) Ha mindehhez hozzáadjuk még a szép, szabályos arcvonásokat, a rendszerint szurokfekete hajat, a hullámzó szakállat, s gondosan formára nyírt bajuszt, a világon látható legszebb férfiakat kell elképzelniük."

Ha azt várnánk, hogy a szerző majd a magyar nőket is ennyire ünnepli, csalatkoznunk kell: