Halcsontos Fűző

"Láttunk itt egy alvajáró nőt, akit a delejező elaltatott. Több úr a testére, a gyomra tájára helyezte névjegyét, ő pedig behunyt szemmel elolvasta a neveket. Meg akartam próbálni, hogy azt is el tudja-e olvasni, ami az én névjegyemen volt: régebbi magyar nevem. Odatettem a gyomrára. A keresztnevemet gyorsan elolvasta, de midőn a családi nevemhez ért, így szólt:

- Idegen név, nem tudom, el tudom-e olvasni, de majd betűzöm, és angolosan ejtem ki.

Így is tett. Senki sem volt a közelben, csalásról nem lehetett szó." - meséli az emigráns Kászonyi Dániel egy londoni élményét az 1850-es évekből.

Ebből is világos: magyarul nem lehet állati mágnesesség révén (sem) megtanulni - számos esetben mégis különös jelenségeket idézett elő a delejes erő. A divat még a 18. században ütötte fel a fejét, a forradalom előtti Párizsban. Ahogyan egy művelődéstörténész fogalmaz: Franz Anton Mesmer (1734-1815) bemutatói "kevésbé emlékeztettek tudományos kísérletre, sokkal inkább Mozart Varázsfuvolájának szabadkőműves jeleneteire".

A hisztéria - sok más mentális zavart jelölő szóval együtt - mára a közbeszéd része lett, a legkisebb mértékű önző kilengésre, túlcsorduló indulatra is ezt a kifejezést használjuk, noha a 19. században majdcsak olyan betegségnek számított, mint a tüdőgyulladás. Ma is afféle "nőnemű szó" - ezért kell külön előtaggal jelölni a férfihisztit - mert az 1800-as évek elején szinte kizárólag nők fordultak orvoshoz a zabolázhatatlan indulatkitöréseket magában foglaló tünetegyüttessel.

Az ókortól élt a gyógyítókban az az elképzelés, hogy a nőket teljes mértékben hatalmukban tartják a szaporítószerveik. Legfőképpen a női testben szabadon vándorló anyaméh - mert így képzelték el, helyét folyton változtató szervként. Mivel a testük periodikus működése, a terhességek, szülések teszik gyengévé a nőket, elmezavaraik is innen eredeztethetőek. Egy angol doktor, Robert Brudenell Carter a következő kijelentést is megkockáztatta A hisztéria patológiája és kezelése című 1853-as munkájában: "A férfiak nemi vágyának kielégítéséről számos intézmény gondoskodik, számukra ez a dolog semmiféle problémát nem okoz. A hölgyeknek azonban korunk előírásai kötelezővé teszik nemi vágyuk teljes eltitkolását… Ezért jelennek meg manapság hisztériás tünetek az elvárásoknak engedelmeskedő nők oly nagy hányadánál, melyek számát jelentősen lehetne csökkenteni akkor, ha a társadalom nemi vágyuk szabad kifejezését számukra is lehetővé tenné."*

De azért a mindenkire kiterjesztett szexuális szabadságot senki sem gondolhatta komolyan akkoriban, szóval a nők viselkedészavarát inkább a méh vagy a petefészek, esetenként a csikló műtéti eltávolításával orvosolták egyes hisztéria-specialisták.

Miféle nőket tart nyilván név szerint az emlékezet a 19. századból? Történelmi alakok anyját, szerelmeit, nejét, lányait, akik olykor akaratukon kívül kerültek az események sodrába, és muszájból jutottak nagy szerephez, amelyben helytálltak vagy sem.

A "nagy elsőket": az első nőt, aki leérettségizett, az első orvosnőt, földrajzi felfedezőket, mindenféle olyan úttörőt, akik elsőként fúrták be magukat valami férfikiváltságba vagy férfiközösségbe.

Aztán művésznőket. Írónőket, költőnőket. Színésznőket, énekesnőket, balerinákat, akik művészetükkel szereztek hatalmat és csodálatot egy férfiak irányította társadalomban. És persze kurtizánokat.

Nem a névtelen prostituáltakat, akik a napi betevőért adták el magukat, hanem azokat a nőket, akik marionettbábuk módjára irányították pénzes és befolyásos pártfogóikat, palotáért, fogatért, évi járadékért kizárólagosságot ígérve, majd az illető háta mögött egy másik ügyfélnek néhány óriási gyémántért megfogadva ugyanezt. Mert néha képesek voltak győztesnek mutatkozni a férfitársadalom felett. És főleg azért, mert az emberek csodálták fényes életüket és rideg gátlástalanságukat.

Míg a 19. században a drogok használatát illetően nem működtek negatív előítéletek - a morfiumot, ópiumot fogyasztó nő éppen a (kívánatos) gyengeségét hangsúlyozta azzal, hogy ezekhez a szerekhez volt kénytelen folyamodni -, a nők dohányzását tabuk övezték a nyugati világban.

Ennek akkoriban még nem a szenvedély magzati fejlődésre gyakorolt vagy a tüdőbetegségek kockázatait fokozó hatása volt az oka. Inkább az, hogy a dohányzás - a nadrágviselettel, a sportolás lehetőségével, a politikai jogok gyakorlásával, a munkavállalás és a pénzkereset jogával együtt - a férfiprivilégiumok táborába tartozott.

Árulkodó, hogy a korabeli ábrázolásokon legfeljebb két női szerepmodell képviselői jelenhettek meg cigarettával: az egyik Az emancipált szűz szenvedélye című 1847-es magyar litográfián látható: a kékharisnya. Az efféle gúnyrajzok a nevettetést szolgálták: még a végén azt is megérjük, hogy a nők is rágyújtanak…

"Hát miféle hazafiak vagyunk? Látunk egy szenvedő asszonyt, és nem tudjuk azonnal, hogy ez Miasszonyunk Hungária."

Miért visel a fotón látható csinos asszonyka térkép-alsószoknyát, ruhájára hímzett kettős keresztet, bumfordi - feltehetőleg fából faragott - láncokat? Azért, mert éppen Leláncolt Hungáriát, a rab nemzetet alakítja egy élőképben az 1860-as évek elején. Az amúgy a nagy Napóleon családjából származó Adèle Bonaparte-Wyse mindezzel azt is szemlélteti, hogy megtette azt, ami a 19. századi házasságokban gyakran előfordult: áttért a férje vallására. A férj nem más, mint Türr István generális, magyar (és olasz) szabadságharcos. De mi volt a vallása?

A felvilágosodás kizökkentette a kereszténységet középponti helyzetéből, s a 19. századra a vallásos hevület részint áttevődött a nemzet és a haza ügyére. Ezzel a politika nem csupán szentimentálissá lett, vagyis személyes üggyé változott, hanem a katolicizmus fogalmait is kölcsönvette: a hazafi azzal válik jó hazafivá, ha hisz a haza szabadságában és függetlenségében, s ha tesz is ezért, akkor már szabadságharcos a neve, aki pedig a hit apostolává, illetve, ha elég nagy áldozatot hoz a Haza oltárán, például mártírhalált, akkor a szabadságvallás szentjévé is lehet. A Haza pedig nem más, mint… egy nő.