Halcsontos Fűző

"A nő gazdasági jólétét nemi vonzó erejének foka határozza meg" - olvashatták az érdeklődők századelőn már magyarul is Charlotte Perkins Gilman klasszikus traktátusában, az 1906-ban Bédy-Schwimmer Róza fordításában megjelent A nő gazdasági helyzeté-ben. "Az életbe kilépő fiatal férfi előtt nyitva áll a világ - magyarázza Gilman. - Tehetségeit használja, sőt használnia kell. Ha először rossz utat választ, újból meg újból választhat. Jómód, hatalom, társadalmi kitüntetés, hírnév - bármire vágyik, annak eléréséért dolgozhatik." Nem így a nő. Számára a fentebb felsoroltak, sőt ezen kívül "az otthon és boldogság, tekintély, kényelem, és élvezet, kenyere és kalácsa, szóval mindene csak egy keskeny arany karikán keresztül érhető el." És ez bizony: "hatalmas nyomás".

A nő tőkéje ilyen körülmények között szépsége, fiatalsága, esetleg társadalmi státusza és hozománya volt, ennek segítségével kellett legalább megtartani, de lehetőleg megemelni saját helyzetét. Ha a semmiből jött, és feljebb tudott lépni, már nyert, de minél magasabb volt egy nő státusza, annál inkább közös (és értékes) vagyontárgynak számított az övéi szemében. Házasságkötése kapcsán hozott döntéseivel nem pusztán a saját helyzetét határozta meg, hanem az egész "klánét". A rangon aluli házasságtól való rettegésben a csoport félelme fejeződött ki az ősök által megszerzett társadalmi, anyagi pozíciót illetően. A mésalliance-ot elkövető rosszul gazdálkodik, elherdál valamit a státuszából, de ha férfi, akkor a világ nem feltétlenül fogja ezzel a döntésével azonosítani, a világi életben bármi lehet belőle. Azonban ha nő, akkor ő az, ami a férje, és - így vélekedtek még az 1900-as évek elején is - a párválasztással az élete összes fontos döntését meghozta.

"A leány férjhezmenetelekor egészen új, előtte ismeretlen dolog, a nemi élet kerül felszínre, ezért felvilágosítandó annak mibenlétéről" - szögezte le Hugonnai Vilma doktornő egy 1904-es, nők számára tartott előadásában. De miért is kellett éppen akkor megtenni, ha addig tudtak vele várni? Az első magyar orvosnő szerint azért, mert: "...milyen keserű csalódásnak tekinti a nő, mily rettenetes lealázásnak veszi az első nemi érintkezést, vagy annak megkísérlését a férj részéről, ha nem volt arra előzőleg figyelmeztetve."

Az uralkodó nevelési elv a "tudatlanság megőrzését" preferálta, hiszen úgy vélték, a szende hajadon ugyanis már azáltal is "romlott" lett, ha tudomást szerzett a szexuális élet mibenlétéről. Bizonyára mindig voltak kivételek, hiszen nem minden lány ment korán, tizenévesen férjhez, és akadtak olyanok is, akik olvasmányaik, férjezett lánytestvéreik, barátnőik révén esetleg összerakták az információmorzsákból, hogy mit jelent a házasélet, de nem ez volt az eszményi tudatállapot a férjhez adandó lányok számára.

Mai szemmel nézve volt valami ördögi abban, ahogyan a társadalom szemlélte a házassági húspiacra vitt, tudatlan nők vergődését: kultuszt csinált ártatlanságukból, majd részvétlenül figyelte beavatásukat.

"Mint nőknek a férfiakkal szemben általában szenvedőleges szerep jut osztályrészünkül és így igen ritkán vagy soha nem vagyunk kezdeményezői a férfiakkal folytatott levelezésnek" - ismeri el az 1886-os formuláskönyv szerzője, Bánfalvy Róza, hiszen már a cím is erre utal: Mit feleljek? Ugyanakkor egy ilyen, levelezési sémákat sorjáztató gyűjtemény az illemszabályokról és nőideál felvázolásáról, tehát a "szenvedőleges szerep" megerősítéséről is szólt.

A 19. században következett be a posta forradalma: a vonatközlekedés felgyorsította a levélforgalmat, a század második felére azon osztályok lányai, akik részesülhettek az írni- és olvasni tanulás kiváltságában, szorgalmasan írták a leveleket, akkoriban - a naplóírás mellett - a női írásbeliség túlnyomó részét ez tette ki. Bizonyos típusú levelek nem csupán annak szóltak, aki címzettként szerepelt.

Az emlékirat különös műfaja rendszerint még a magával legkíméletlenebb szerzőt is arra indítja, hogy önnön szobrát építse, a többiekébe pedig apró repedéseket üssön. De az élete javát a 19. században leélő nőt a mégoly boldogító bosszú vágya sem bírt volna rá könnyen, hogy leírja, amint megerőszakolják, kirugdalják belőle hathónapos magzatát, vagy botot törnek el a hátán. Így hát Jászai Mari, Pálmay Ilka vagy Vajda János felesége, Bartos Rozália visszaemlékezése sem pusztán az erőszak ábrázolása miatt kirívó, inkább felveti a kérdést: mi indította őket arra, hogy nyilvánosságra hozzák ezeket a részleteket?

Mindegyikőjüket más.

"A férfinak csak nemi élete, a nőnek teljes élete nyomorult, mivel az ő egész jövőjét, pályafutásának minden ízét nemére építették" - jelenti ki dr. Harkányi Ede A holnap asszonyai című 1905-ös könyvében, amely jól összefoglalja a nőemancipációval és nőgyűlölettel kapcsolatos korabeli nézeteket. Miközben a 19. század idealizálta a nőt, amennyiben az hajlandó volt a férfiak által szabott kereteken belül megmaradni, alapvetően nem tartotta sokra szellemi képességét, munkabírását vagy alkotóerejét. Hiszen a gyenge, angyali teremtések legfeljebb arra képesek, hogy őrizzék a családi tűzhely melegét és gyermeknek adjanak életet. Az otthon nemtőjeként vannak szerepükben, ezen túl nem teljesíthetnek jól, de ezt nem is várják tőlük. A századfordulóra azonban ezek az elképzeléseket tendenciózusan felülírta az élet.

A Magyar Királyságban 1900-ban már több mint két és fél millió volt a kereső nők száma, és egyre többen léptek ki a munkaerőpiacra vagy vettek részt az oktatásban. Pedig akkoriban úgy látták, hogy a nemi érés ("fanosodás") annyira megviseli a lányokat, hogy a szellemi fejlődésben már kamaszkorban leszakadnak a fiúktól, ráadásul a nők havi vérzésük idején teljességgel beszámíthatatlanok lesznek. A bűnözőket típusokba soroló, híres-hírhedt Lombroso 80 rendőrségellenes erőszakot elkövető nő között 71 menstruálót talált, a szexológia egyik atyja, Krafft-Ebing a női elkövetőknél szintén összefüggést látott a menstruáció és a bűncselekmény időpontja között. Egy harmadik kutató pedig öngyilkos nőknél fedezte fel a havivérzés jeleit.