Halcsontos Fűző

A szimbolikus, gyakorlatias és szexuális funkciókkal egyaránt rendelkező fűző kapcsán rengeteg tévhit él. Az egyik az, hogy a nők a 20. század első évtizedeiben megszabadultak tőle…

A melltartó elődjeként a fűzőnek eleinte nem csupán a melleket kellett felnyomnia és stabilizálnia, de leszorítania a deréknál kibuggyanó alsószoknyá(ka)t. A 19. század első húsz évében nem volt divat az erős fűzés, csak úgy 1820-tól, majd az ötvenes évektől megint nem, hiszen a széles krinolinok kevésbé szoros fűzés mellett is optikailag karcsú alakot adtak. Az 1870-es évektől a szűkebb szoknyák ismét megkívánták a keskeny derékrészt.

Ekkor már a cetfélék állkapcsában található szarulapokkal megerősített, fémkallantyúkba fűzött szalagokkal felszerelt "halcsontos fűzőt" (corset baleiné, whaleboned corset) kínálta a ruhaipar, amelyek erős igénybevételt is kibírt.

A korabeli reklámok azt sugallják, hogy rendes nő fehér vagy csontszínű fűzőt viselt. A fekete még határesetnek számított, tiszteletreméltó idősebb nők is választhatták, de ha már szaténból készült, viselete homályos hátsó szándékokat feltételezett (csábítás?). De már egy rózsaszín fűző is arra utalt, hogy a hölgy nem elégszik meg a ruhadarab funkciójával, mutogatni akarja magát benne, és minél díszesebb, színesebb volt egy fűző, annál könnyebb erkölcsűnek gondolta a viselőt az, aki láthatta neglizsében.

Nem csupán a testtel közvetlenül érintkező ruhadarabként vagy a kívánatos karcsúság eszközeként utalt a szexualitásra, hanem mert viselete - extrém esetben - kéjes fájdalommal járt.

A király megmutatta a színésznőt Stuart Mária jelmezében ábrázoló oltárképet, majd leültek az ágy szélére és elkezdték szavalni Goethe drámáját, az Egmontot. Amikor a csókjelenethez értek, valószínűleg mindkettőnek inába szállt a bátorság. Talán éppen ekkor vallotta meg a király, hogy még sohasem érintett nőt, de éjszakánként a színésznőre gondol, és olyankor csókokkal halmozza el a párnáját…

Gottfried von Böhm II. Lajos bajor királyról szóló életrajzában úgy tálalja a történetet, mint amit első kézből, magától a művésznőtől hallott. Az eset idejében egyre többet pletykáltak arról Münchenben, hogy az ifjú bajor király, II. Lajos (1845-1886) nem érdeklődik különösebben a nők iránt. Annál jobban rajongott azonban Wagnerért, akit udvarába hívatott, pénzzel tömött és kritikátlanul csodált. Lajos építteti majd fel a bayreauthi Festspielhaust, a Wagner-hit templomát.

Így különösen nagy volt az öröm, amikor a fiatal uralkodó 1866 májusában felfigyelt a Schiller Stuart Máriájának címszerepét játszó, Lilla von Bulyowsky néven fellépő magyar színésznőre. Remek, hiszen ki lenne alkalmasabb, hogy egy királyi személyt bevezessen az erotika rejtelmeibe, mint egy színésznő? Hiszen akkoriban úgy tekintettek Thália papnőire, mint ma egy playmate-re.

Szegény Bulyovszky Gyula, a Márciusi Ifjak legifjabbika vajon gondolt-e arra 1848 novemberében Szilágyi Lillát (1833-1909) nőül véve, hogy egykoron herceggel és királlyal kell osztoznia a feleségén?

Feltehetőleg soha nem jutott a tudomására.

Magyarországon számos nemzedék hallhatta unásig, undorig Marx ("Károly") és Engels ("Frigyes") nevét. A szocializmus korszakában valóságos félistenekként tekintettek rájuk, és ebből adódóan csak valamiféle idealizált - ezáltal meglehetősen érdektelen - képet kaphattunk a politikai gondolkodókként süllyesztőbe került, de az utóbbi időben gazdasági ideológusokként újjászülető jóbarátokról.

Azt talán már eddig is tudtuk, hogy a srácoknak megvolt a véleményük a 1848-49-es magyar forradalomról és Kossuthról, Marx levelezett a Párizsba menekült Szemere Bertalannal, és két osztrákok által fizetett besúgó, Zerffy Gusztáv és Bangya János próbált a bizalmába férkőzni, hogy a hangadónál feketítse be a magyar emigránsokat.

De a cenzúrázatlan magánjellegű irataikból az is kiderül: az igazi Marx nagyon érdekes és ellentmondásos figura - csak a munkájának élő, párttársait gyűlölő, érzéketlen, kötekedő, nagyravágyó férfiú, aki rendkívül büszke felesége bárói rangjára (von Westphalen), és az egyik legelőkelőbb londoni negyedbe költözik, hogy megfelelő neveltetésben részesítse a lányait - és hű csatlósa, Engels sem kevésbé az.

Melyik az a párkapcsolat, amely igazán mély előítéleteket ébreszt? Nem, nem a melegházasságra gondolok. Hanem ha egy tekintélyes személy jóval fiatalabb párt választ. Ilyenkor még ma is előkerül a gúny, a sajnálat, és a sztereotípia, amely érzelem helyett érdeket feltételez. Nem volt ez másképpen akkor sem, amikor az országos tiszteletnek örvendő hetvennégy éves Jókai Mór 1899-ben feleségül vette a húszéves kezdő színésznőt, Nagy Bellát.

Pedig a normákat Jókai egyszer már 1848-ban megszegte: akkor nyolc évvel idősebb nőt vett el Laborfalvi Róza (1817-1886), a Nemzeti Színház vezető tragikájának személyében. A feleség fő feladatának a korabeli közvélekedés a nyugodt háttér megteremtését tartotta: ennek Róza a kritikus emlékezők szerint csak többé-kevésbé felelt meg: jól főzött és szenvedélyesen gazdálkodott, viszont nem tartott kellő rendet és dühkitöréseivel izgatta az író kedélyét. Túl sokat tékozolt a lakásban halmokban álló régiségekre (a mai népszerű pszichológia "hoarder"-nek, kóros gyűjtögetőnek hívja az ilyen embert).

Nagy Belláról (1879-1947) kevesebbet tudni: talán annyit, hogy Jászai Mari szeme megakadt rajta a színészvizsgáján vagy, mivel molett termete miatt férje is gúnyolta, egy korabeli női "football clubba" járt mozogni. A Jókai-családtagok részéről kizárólag gyűlölködő vagy legalábbis rosszalló megnyilvánulások, leírások maradtak fenn róla - hiszen Jókai örökbefogadott lánya, Feszty Árpádné (Laborfalvi Róza unokája) és Jókai testvéreinek gyermekei foggal-körömmel küzdöttek a nincstelen zsidó színésznővel kötendő házasság ellen.

Szofja Tolsztaja sosem tudta meg, hogy a férje hallotta-e még utolsó szavait, vagy szívében gyűlölettel távozott, ahogyan napokkal korábban közös otthonukat elhagyta. Őt már csak akkor engedték a haldoklóhoz, mikor 1910. november 20-án hajnalban kiszállt belőle az élet. Az állomáson mindenütt tolsztojánusok, újságírók és bámészkodók nyüzsögtek. Még a Pathé-filmhíradó is küldött operatőrt, hogy filmezzék le a 19. század egyik legnagyobb géniuszának halálát. Monsieur Pathé ezt a táviratot küldte kameramanjának: VEGYE AZ ÁLLOMÁST, KÖZELIT IS, ÁLLOMÁS NEVÉT. VEGYE A CSALÁDOT, ISMERT EMBEREKET, A HÁLÓKOCSIJUKAT.

Mindenki érezte a történelmi pillanat súlyát.

Ez a házasság éppen olyan tragikusan kezdődött, ahogyan végződött. A nászéjszaka a szokásos korabeli felállással indult: 1862, tehát egy prostituáltakon és jobbágylányokon edződött férfi egy robogó kocsiban erőszakol meg egy tapasztalatlan tizenhét éves lányt. De Tolsztoj, aki a hipokrita kéjencek családjába tartozott, rá tudott tenni egy lapáttal: menyasszonyának azt a naplót mutatta meg, amelyet kéjvágy-rohamai felváltó bűntudatrohamai során fiatal éveiben vezetett. Házaséletük során szinte függőként falták a másik (gondosan elöl hagyott) titkos feljegyzéseit.