„Hetven évvel ezelőtt jött Budapestre Ira Aldridge a nagy tragikus néger színész, akinek Othelló alakítása világhírűvé vált. Ugyancsak Ira Aldridge hozta Budapestre az első nigger songokat, amelyek csakhamar igen nagy népszerűségre tettek szert a pesti zengerájokban” – írja 1927-ben a Budapesti Hírlap a fővárosban is egyre népszerűbb amerikai jazz kapcsán.

De ki volt az a férfi, aki egészen pontosan 1853 márciusában érkezett a magyar fővárosba a társulatával, és akinek személyében először láttak a pestiek akkor négernek mondott, afroamerikai színészt fellépni? Minden jel szerint nagy nyomot hagyott a magyarok kulturális emlékezetében, hiszen nem csupán a fekete zene első magyarországi nyomait kötötték a nevéhez, de 1932-ben még egy életrajzi regény is megjelent róla az erdélyi író, Ligeti Ernő tollából, Az idegen csillag címmel.

A fula vagy fulbe törzs uralkodó osztályából származtatta magát, a nevéhez ragasztott állandó szókapcsolat (the African Roscius) is az hangsúlyozta, hogy Afrikából való. Ez romantikusabbnak hangzott, mint holmi rabszolgaivadéknak feltüntetni magát. Pedig sikerét éppen annak köszönhette, hogy Manhattanben született és iskolába járhatott, majd egy ottani szabad feketékből álló színitársulat tagja lett. Tudta, hogy Amerikában biztosan nem csinálhatna karriert, így Londonba kerülve ott akarta megvetni a lábát, ám nem menekülhetett a bőre színén csámcsogó kritikusoktól, és az is előfordult, hogy valamely színésztársa nem volt hajlandó együtt játszani vele. A műítészek által Londonból többször kiűzött színész először angol vidéki városokban, majd az európai kontinensen alapozta meg a hírnevét.

Az európaiakban nem élt olyan eleven társadalmi megvetés a feketékkel szemben, mint az akkori amerikaiakban. Vadaknak, állatiasnak tartották őket – később még a lelkes magyar kritikusok sem tudtak szabadulni attól, hogy primitív őserővel, ragadozó állatokkal kapcsolatos metaforákat szőjenek az Aldridge alakítását leíró recenzióikba – de a rabszolgasághoz, az Afrikából Amerikába hurcolt feketékhez nem fűzte őket olyan erős érzelmi viszony, mint az Egyesült Államokban élőket. A dolog kuriózum-jellege ragadta őket magával: a színész önmagában is látványosság, Ira Aldridge-et eltérő bőrszíne kétszeresen is azzá tette. A művész nyilván tisztában volt vele, hogy a közönség egy része csak a „fekete ember” megbámulására érkezett, hiszen a 19. században az sem volt ritka, hogy cirkuszokban, állatkertekben „valóságshow-kat” szerveztek különféle az európaiak számára egzotikus külsejű emberek mutogatására. Aldridge azonban az egyik legnemesebb európai hagyományba kívánt betagozódni: a Shakespeare-kultuszba.

Átütő tehetségét mutatja, hogy amellett, hogy számos korlátot átlépett, sokszor el tudta feledtetni a nézőivel, hogy eredetileg miért szegeződtek rá a tekintetek.

Magyarországra már ünnepelt színészként, saját társulatával érkezett, némely darabokat velük, angolul játszott, más előadásokat pedig a Nemzeti Színház magyar színészeivel együtt úgy, hogy ő angolul mondta a maga szerepét, de a darab többi része magyarul adatott elő.

Jókai Mór – akinek felesége, Laborfalvi Róza együtt játszott a színésszel – visszaemlékezése szerint Aldridge-nek időnként „le kellett menni kutyába”: „Furórét csinált a népdallal a néger Roscius, Ira Aldridge, (mondd Ájoé Eldriz) minden este el kellett énekelni Othello, Macbeth, Lear után ismételve: Halljuk a paszon aftágembit”. Mármint a magyar közönség a tragédia után a Possum up a Gum Tree című amerikai népdalt követelte a színésztől. Ez a szám A lakat (The Padlock) című vígjátékban – amelyben Aldridge Mungót, az ostoba fekete szolgát alakította – szerepelt.

A közönség ízléséhez való alkalmazkodást jelzi, hogy bizonyos szerepeket – Macbethet, Shylockot – fehér arccal, ragasztott viaszorral játszott. Mindazonáltal a pestiek imádták őt, a tiszteletére rendezett bálon a magyaros vendéglátás teljes arzenálját bedobták: a fővárosi társaság krémje jött el, lelkendező felköszöntőket tartottak, sőt Aldridge négyéves (házasságon kívül született, de a férfi felesége, Margaret által nevelt) kisfia, Ira Daniel részére magyaros atillát is varrattak. Aldridge akkora érdeklődést vont magára, hogy még az osztrák titkosrendőrség figyelmét is felkeltette: több jelentés maradt fenn a színészről, akiről a spiclik azt feltételezték, hogy az éppen Angliában tartózkodó Kossuthtal tart fenn kapcsolatot. (De nem tartott.)

A „szerecsen tragikus” később fellépett Székesfehérváron, Kassán és Győrött is, és Egressy Gábor (aki 1848-as szerepvállalása miatt színészként akkor nem játszhatott, ezért csak színikritikákat írt) úgy látta, hogy a legendás színész, Lendvay Márton azonnal beépítette saját Othello-alakításába az Aldridge-nál látottakat.

Aldridge nem csupán a magyar színházi életre gyakorolt hatást, de a magyar nőkre és a közönség képzeletére is. A színész hagyatékában több magyar rajongótól származó levelet találtak. Az egyikük, Matilda, fogadkozik, hogy elszegődik Londonba nevelőnőnek, csak hogy az imádott férfi közelében lehessen… Egy amúgy férjezett színésznőről, aki egy darabig Desdemonát játszotta Aldridge mellett, pedig azt pletykálták Pesten, hogy hónapokkal Aldridge távozása után fekete kisbabának adott életet. (Amiből a kor házasságon kívüli szexet, törvénytelen születést és „más fajú” szerelmi partnereket illető tabuit tekintetbe véve azt a következtetést mindenképpen levonhatjuk, hogy a pletyka terjesztői rendkívül rossz véleménnyel voltak a színésznőről.)

Aldridge végül legnagyobb sikereinek színhelyén, Kelet-Európában, egészen pontosan a lengyelországi Łódzban hunyt el 1867-ben, egy turné kellős közepén, hamvai ma is az ottani evangélikus temetőben nyugszanak.

 

(A The Captive Slave című kép, amelynek feltehetőleg a fiatal Ira Aldridge volt a modellje (1.), ez a nemrégiben egy garázsban talált festmény a színpadon ábrázolja Aldridge-ot (2.), Aldridge mint Othello (3.), az idős Aldridge-ról szóló Red Velvet című színdarabban így jelenik meg a fehérre festett arcú főszereplő (4.), Barabás Miklós ilyennek látta Ira Aldridge-ot 1853-ban (5.)