A 19. század során Európa lakói sajátos reality show-kért lelkesedtek. Azon embertársaikat akarták bámulni, akik különböztek tőlük, és akiket éppen eltérő külsejük és életmódjuk miatt nem tartottak civilizált embereknek. Az idegenség, egzotikum és vadság látványáért özönlöttek tudományos kiállításokra, freak show-kra, cirkuszba, világkiállításokra és állatkertbe.

Angelo Solimant a 18. század végén minden civilizálódása dacára kitömték és kiállították halála után, mások azonban már életükben áldozatok lettek: nem csupán a tudományos érdeklődés, de a tömegszórakoztatás áldozatai.

 

A „hottentotta Vénuszként” elhíresült dél-afrikai Sarah Baartmant (máshol: Saartjie) a század elején Londonba adták el; ott, majd később Párizsban szórakoztatta a népeket kirívónak számító külsejével. Amikor azonban 1815-ben meghalt, földi maradványaira egy Georges Cuvier nevű természettudós csapott le, és a párizsi antropológiai múzeumban (Musée de l’Homme) állíttatta ki azokat – ott is maradtak 1974-ig.

Bár Baartman még Angliában, az ottani emberbarátok által bíróság elé citálva azt vallotta, hogy önszántából jött Angliába, és beleegyezett, hogy a „gazdája” mutogassa, aligha volt ez így. Európában már régen nem volt rabszolgaság, de ezek az emberek rabszolga módjára függtek azoktól, akik Európába hozták őket. Maradtak azok a körülmények, amelyekkel Balzac egy keleti országból származó rabszolganőt jellemez: „Olyan országból való, ahol a nők nem élőlények, hanem tárgyak, melyekkel azt csinál az ember, amit akar, eladja, megveszi, megöli, szóval fölhasználja szeszélyeihez, mint ahogy nálunk a bútorainkat használjuk.”

Amerikában a „fehér rabszolganő” volt az egzotikum, ezért ért el a Barnum cirkusz olyan nagy sikereket rabságból szabadult cserkesz szépségek bemutatásával, pedig még csak nem is voltak „eredetiek”: amikor Mr. Barnum konstantinápolyi ügynöke révén nem tudott valódit szerezni, helyi hamisítványokhoz folyamodott.

A kor saját voyeurizmusa által már feszélyezett, önmagát egyre felvilágosultabbnak tekintő embere szívesen leplezte elemi kíváncsiságát tudományos érdeklődéssel. A század középétől egyre népszerűbbé váló világkiállítások – az elsőt 1851-ben rendezték Londonban – fő látnivalója is a „néprajzi kiállítás” vagyis az állatkerti állatok módjára mutogatott ember lett. Ezeken az ipari és kulturális seregszemléken gyakran építették fel „a gyarmatok vad népeinek faluit”. Hrabovszky Júlia emlékiratíró az egyik párizsi világkiállításról írva jegyzi fel, hogy a csarnokban „ezek a faluk úgy voltak megépítve, mint a távoli világrészekben álltak, sőt a dahomeyi egykor emberevő népnél még a tönk sem hiányzott, ahol az áldozatokat lefejezték.” A kalyibák mellett nők, férfiak, gyerekek ücsörögtek, akik úgymond "hagyományos életüket" élték a néző szeme előtt.

A 19. század harmadik harmadában már nagyban ment az „etnobiznisz”, ennek egyik nyilvánvaló jeleként a Hrabovszky Júliához hasonlóan egzotikumra éhező látogató Magyarországon is megbámulhatott más fajokat bemutató szervezett látványosságokat.

1880-as években például arról számolnak be a magyar újságok, hogy a budapesti állatkert igazgatósága „indusokat” (észak-amerikai indiánokat) szerződtetett, akik a „sioux” (sziú) törzsből valók, és nem csupán férfiakat, de nőket, gyerekeket és vadlovakat is tartalmaz a karaván, amely majd az állatkert valamely tágasabb sarkában veri fel sátrait. A núbiaiak attrakcióját megtekintő újságírót viszont már nem elégítette ki az egzotikum: „mutatványuk, főleg fegyvertáncuk szörnyen ügyetlen, és a mai kor embereit nem elégítheti ki; egyáltalán részükről megemlítésre talán csak az az egy méltó, hogy a dromedárokat jól ülik”.

Az „indusok”, „núbiaiak”, „ceyloniak” valamint szamojédek után 1888-ban meg egy lapp család is sátorozott ugyanezen a tisztáson, és adta elő a hétköznapi élet performanszát: vadászat és szánkázás mímelését, rénszarvasok gondozását, étkezést, gyermeknevelést (a közönség körében különösen nagy érdeklődést váltott ki egy lapp csecsemő). A beduin csoport kapcsán az újság még a vállalkozók nevét is megemlíti: Pinkert és Möller volt az üzlettársak neve, akik Németország nagyobb városai után Budapestre is elhozták ezt az attrakciót, bár a műfaj királyának egy bizonyos Carl Hagenbeck számított. Az, hogy ezek az emberek nem jókedvükben sátoroztak a köréjük sereglett bámészkodók előtt, a tulajdonosok saját fáradozásaikat és a szökéseket panaszoló elejtett mondataiból is kiderült.

A tudósítások mellett fotók is tanúskodnak arról, hogy még 1913-ban is táboroztak lappok a budapesti állatkertben. A világ más pontjain –Angliában, Franciaországban, Németországban, Hollandiában és Belgiumban stb. – az 1930-as évekig mutattak be hasonló kiállításokat, de elszórtan még a század közepéig előfordult ilyesmi.