Wohl Stefánia írónő Aranyfüst című 1885-ös regényében a főszereplő, Mária grófnő szerelmi házasságot köt Szelényi Istvánnal, a szellemi összhang is megvan közöttük, sőt a műveltnek és bölcsnek leírt Mária politikai tanácsokat ad parlamenti képviselő férjének, de gyermekük nem születik, Mária könnyes szemmel olvassa az ismerős család gyermekének születéséről szóló sürgönyt.

Amikor a második év után Szelényi megismer egy számára izgalmas nőt és hozzápártol, önmaga megnyugtatására és családja rosszallásának elhallgattatására a következőket nyilatkoztatja ki: „Miután Mária nem adott nekem gyermekeket, bizonyára szokott okosságával bele fog nyugodni a sorsba, mely megtagadta tőlünk azt a köteléket, mely a férfit még akkor is tűzhelyéhez fűzi, ha szerelme végképp kihalt.” Bár a regényben ezt egy negatívnak bizonyuló alak mondja, mégis joggal feltételezhetjük: a gyermektelen házasság annyira megbélyegezte a nőt, hogy a férj feljogosítva érezte magát, hogy akár házassági esküjét is semmisnek mondja ki.

Abban a korban valóban hatékony fogamzásgátlás még nem létezett, a családtervezés gyermekrendszernek, még tudományosabban újmalthusianizmusnak nevezett gyakorlatát pedig csak kevesen gyakorolták. Még az orvosi könyvekben is azt olvashatjuk, hogy az orvostudomány sem volt teljesen tisztában a nők termékenységi görbéjével, például a menstruáció idejét mondták termékeny időszaknak, de a századfordulós orvosi könyvekben már a menstruáció vége utáni hétre teszik az ovulációt, ami ma is helytálló. Hiányos ismeretek mellett a teherbe esés véletlenszerűen is késlekedhetett. Ám ha az első két év után nem született gyermek, akkor bizony már gyanakodva kezdték figyelni a nőt, miért nem teljesíti legfőbb küldetését – hiszen a férj támogatása, a háztartás logisztikai irányítása mellett a nőtől elsősorban azt várták el, hogy utódot hozzon világra.

„Magtalannak mondhatjuk a házasságot, ha abban a nő rendes házas élet mellett a 3-ik évig sem fogant. Nem éppen ritka az eset, hogy a házasságban 3 évnél hosszabb idő után jön a gyermekáldás, néha 10-15 év után is; de a valószínűség 5/4 évi házasság után mindinkább csökken” – fogalmazta meg egy korabeli lexikon-szócikk, ami azt is leszögezte, hogy minden 10, gyermekkel megáldott házasságra esik egy magtalan.

Ha leszámítjuk a néprajzi forrásokban fennmaradt, bábák által őrzött praktikákat, a 19. század termékenységi csodafegyvere a vízgyógyászat volt, ezért elsősorban fürdőkúrákat vettek a „magtalan asszonyok”. A szinte mindent gyógyító tengervíz mellett „hasonló jeles szer a hideg fürdés magtalanságnál”, mert a sok hideg fürdés után javul az ivarösztön és kielégítésének ereje, állította egy 1883-as balneológiai szakmunka. Léteztek kifejezetten „női fürdőhelyek” pl. Franzensbad (ma Františkovy Lázně), de Magyarországon így reklámozták akár Margitszigetet vagy Balatonfüredet is, vagy a vasas fürdőket, mint Buziásfürdőt (ma Buziaș)

Az orvosok tudták, hogy milyen jövedelmező ágazat a kétségbeesett nők reményeinek táplálása, ezért szinte minden újonnan bevezetett csodagyógymódról azt állították, ez egyben a meddőséget is gyógyítja: ezt így tartották pl. a népszerű magnetizmusról is. A működés ösztönzése volt a vezérgondolat, stimulálni akarták az anyagcserét, a peteérést, a méhműködést: az egyik orvos egy orvosi hetilap hasábjain előadta, milyen jó eredményeket ért el a méhbe vezetett „faradikus árammal”, máshol is megerősítik, hogy a menstruációs zavar miatti meddőségre „az ésszerűen alkalmazott villamosság” igen jól használható. A szintén hatékonynak tartott Thure-Brandt-masszázs a méh helyzetének és alakváltozásának javítására szolgált, lényege a méh 5-10 perces, gyakorlott kéz által végzett „meggyúrása” volt. Egy századfordulós forrás szerint, „ha férfi orvos végzi, sérti a női szemérmetességet”, ezért ez az eljárás is szükségessé teszi, hogy egyre több orvosnő legyen.

Az orvostudomány azonban nem volt olyan tehetetlen, mint gondolnánk, hiszen bizonyos szervi elváltozásokat orvosolni tudtak nőgyógyászati műtétek segítségével. Az antiszeptikus műtéti eljárások elsajátítása után egyre nagyobb hatékonysággal végezték a megtermékenyülés akadályát elhárító operációkat. Elég beleolvasni James Marion Sims amerikai nőgyógyász Méhbántalmak sebészete, különös tekintettel a meddőség kezelésére című, 1868-ban magyarul is megjelent szakmunkájába, hogy feltérképezzük a területen folytatott élénk tevékenységet. A nőgyógyászairól elhíresült „edinburghi iskola” orvosai szakkönyveket írtak a meddőség kezeléséről, sokan kísérleteztek a feltárható okok megszűntetésével, és már mikroszkóp alatt vizsgálgatták az „ondószálcsákat”: némelyek ugyanis feltételezni merték, hogy néha a férfiak miatt nem következik be az áhított fogamzás. Az orvosok persze tisztában voltak vele, hogy a „titkos betegségekként” emlegetett nemi betegségek, például a szifilisz nemzőképtelenséget okozhatnak.

Akármilyen meglepő, az említett Sims doktor – európai orvosok (Gireault, Luteaud) mellett – az 1860-as években már mesterséges megtermékenyítéssel is kísérletezett. Fecskendő segítségével végzett megtermékenyítést a férj spermájával, de ez nem volt bevett gyakorlat, csak kuriózum, hiszen két év kísérletezés után 27 alanyából egynél sikerül ily módon elérnie a teherbeesést, amikor pedig publikálta eredményeit, orvostársai körében hatalmas vitákat ébresztett. Úgy vélték, egy orvos ilyen szemérmetlenül nem törhet be a hálószobákba. „Embernél gyakorlati haszna alig van” – állította a Pallas Lexikon a mesterséges megtermékenyítésről 1895-ben, de aztán a 20. század jelentősen átrendezte ezt a területet is.