"A szerelem ugyan a homályt szereti, az óvatosság azonban a napfényt. Mindenki nézze meg napvilágnál az ismeretlen személyt, valjon egészséges-e, mielőtt vele nemileg érintkeznék” – tanácsolta egy századfordulós német orvos, dr. Bloch a nemi élet minden szegletét feltérképező kézikönyvében, amely magyarul is megjelent a 20. század első éveiben. Az örökérvényű egészségügyi jótanács akkor éppen a szifilisszel kapcsolatos halálos veszélyre utalt.

A betegség akkor már több mint négyszáz éve tartotta rettegésben az emberiséget: az első számon tartott szifiliszjárvány 1495-ben tört ki Nápolyban. A dátum nagy nyomatékkal bír azok számára, akik úgy hiszik: a kór Amerikából érkezett, afféle büntetésképpen a kontinens őslakosainak későbbi leigázásáért. Az amerikai eredetet látszik bizonyítani az is, hogy Kolumbuszt is egy titokzatos láz gyötörte felfedezőútjai után, élete utolsó éveiben.

Magyarországon 1500-ben írta le egy brassói orvos: Gallus apud nos primum incepit saevire atrociter, vagyis „a ’Gallus’ (morbus Gallicus tehát franciabetegség) nálunk is kegyetlenül pusztítani kezd”. De ha nem latinul becézték, hívták francos nyavalyának, bujafenének, bujakórnak vagy vérbajnak is. Az orvosi terminusban elterjedt szifilisz elnevezés egy 1520-as tankölteményből származik, ahol egy Syphilus nevű pásztor megharagította Apollót, aki büntetésből egy betegséget küldött rá.

Az évszázadokon át elsősorban heves lázzal, gyors járványokkal pusztító kór lefolyásában az orvostörténészek szerint a 19. század elején valami megváltozott: a szifiliszt okozó baktérium mutálódott, és már képes volt megtámadni a központi idegrendszert is. A 19. század során nem a kezdeti heves lázról és csúf kelésekről volt nevezetes a betegség, nem is a hosszú lappangással járó második szakaszáról, hanem az őrületről, ami a harmadik periódusban lépett fel. Ezért válik "szifiliszgyanússá" az utókor számára minden az életét a 19. században elmeháborodottan bevégző művész, tudós vagy államférfi.

Egy dolog végig változatlan maradt: kezdettől fogva a prostituáltakat hibáztatták a betegség terjedéséért. „Ha minden prostituált egészséges volna, akkor a prostitutiót egész nyugodtan fentarthatnók – eltekintve erkölcsi tekintetekben való káros hatásaitól – és a nemi betegségek akkor maguktól megszünnének” – jelentette ki az előbb már idézett orvos.

A prostitúció nem a szifilisz oka volt, hanem fészke, ám a hatóságok – köztük a magyar felsőbb szervek – sokáig csak büntették a prostituáltakat, ahelyett hogy gyógyításukról gondoskodtak volna. Később a bárca, a működési engedély kiadását kötötték az orvosi ellenőrzéshez. „Ha a nő bujakóros, [az orvos] bárcáját tőle azonnal elveszi, őtet kórházi utalvány mellett azonnal kórházba utasítja és a kerületi kapitánynak az elvett bárcák beküldése mellett jelentést tesz” – rendelkezett egy 1867-es székesfővárosi szabályzat.

A szifilisz réme még a korábbinál is jobban felértékelte a szüzességet, hiszen az érintetlen nő természetszerűleg nem szenvedhetett nemi betegségtől. Amikor ebben a korban rejtélyesen az apák sötét bűnét, a kicsapongásért járó büntetést emlegették, akkor a következőre gondoltak: a férfi házassága előtt vagy alatt prostituálttól szerezte meg a kórt, és továbbadta feleségének. Középosztálybeli vagy arisztokrata családokban gyakran rémes családi tragédiák hátterében állt a betegség. Az alsóbb rétegeknél inkább a nyomorúság részének tekintették a dolgot. „Minél rövidebb idővel fertőződik egy anya a fogamzás megtörténte előtt, annál kedvezőtlenebb a magzat sorsa” – írta egy magyar orvosi könyv. Okozhatta a fertőzés a megtermékenyülés elmaradását, vetélést, a magzat halvaszületését, hátgerincsorvadását vagy szifiliszes megbetegedését.

A jód- és az arzénadagolás mellett már a kezdetektől a higanykúra volt az elsődleges gyógymód, de a biztonságosnak éppen nem mondható szer a fogak kihullását, a szájban, torokban vagy a bőrön kialakuló fekélyeket okozott. A szifilisz kórokozóját 1905-ben azonosították, 1908-ban a Paul Erlich laboratóriumában dolgozó Sahachiro Hata fedezte fel azt a szert, amely 1910 után Salvarsan néven került piacra. Ez volt az első hatásos gyógyszer, ám az igazi megváltás a penicillin megjelenése jelentette 1943-ban. Ezután az AIDS megjelenéséig nem létezett a halálos veszély mellé morális dilemmákat állító gyógyíthatatlan nemi betegség.

(A legtöbb szifiliszellenes ábrázoláson prostituáltak jelképezik a szifiliszt (1.), Barthélemy 1851-ben kiadott, szifiliszről szóló költeményéhez készült illusztrációja, a halál a szerelem álarcában (2.), az 1908-as reklámban felsorolt óvszereket elsősorban nem fogamzásgátlásra, hanem a nemibetegségek kivédésére használták (3.), A Közoktatásügyi Népbiztosság által kiadott plakát még 1919-ben is nagy problémának mutatja az örökletes szifiliszt -- ld. a hátgerincsorvadása miatt púpos kisfiút (4.)