Istóczy Győző a 19. századi politikai szcéna harsány mellékalakjai közé tartozik. Olyan, mint az ördög a vásári bábjátékban, akivel a jót képviselő Vitéz Lászlónak meg kell küzdenie. Jön a palacsintasütővel a kezében, a feje ádáz, de a közönség már a látványára is dől a röhögéstől. Hát még ha Vitéz László kiveszi a kezéből a palacsintasütőt és kupán vágja vele!

Így nevettek Istóczyn a képviselőtársai a parlamentben – a beszédeit visszaadó leiratokban hemzseg a sok „derültség” és „hosszas derültség” beszúrás –, majd a parlamenti tudósításokat az újságban olvasók. Egy időben még szavazókat is talált rövidéletű vállalkozásához, az Országos Antiszemita Párthoz, hiszen – más tényezők mellett – a kis cselédlány, Solymosi Eszter eltűnésével a zsidókat vádoló tiszaeszlári per az 1882 körül még viszonylag elszigetelt antiszemitizmus hirtelen konjunktúráját hozta el.

„Kereszténységgúnyolás és kultúrkampfoskodás, a keresztség felekezeteinek s a nemzetiségeknek egymás ellen heccelése, ármányok és intrikák, zsidó bosszúállás, börzejáték és plutokrácia, közvélemény-gyártás és revolverzsurnalisztika” – sorolja a szélsőséges demagógiában azóta is számtalanszor elismételt „zsidó bűnöket” Istóczy egy 1882-es beszédében, ám leghírhedtebb felszólalását, amelyben a zsidók kitelepítését javasolja Palesztinába, még 1878. június 24-én tartotta meg. Abban az évben, mikor a Dohány utcában felcseperedett Herzl Tivadar, aki az utópiát majdan megvalósítja, szüleivel Bécsbe költözik.

Istóczy szemefénye, Imre – Mariska lánya után elsőszülött fia – pedig ekkoriban lehetett egyéves.

Istóczy Imre azonban húszéves korában meghalt tüdővérzésben.

A 19. század során a tüdőbajjal – és a szifilisszel, de az a jelen történetben nem játszik szerepet – szemben még szinte tehetetlen volt az orvostudomány, a közvélemény gyakran olvashatta, hogy ünnepelt művészek és neves családok dédelgetett sarjai estek a kór áldozatául. A kor legnépszerűbb drámái között volt Dumas A kaméliás hölgye – ezt magyar színpadokon Gauthier Margit címmel játszották – és Rostand Sasfiók-ja, az egyikben egy aranyszívű és önfeláldozó kurtizán, a másikban Napóleon egyetlen fia, a szépreményű reichstadti herceg haldoklik tüdőbajban. A nézőtéren ülőket különösen megragadhatta ezekben a színművekben, hogy biztosan akadt legalább egy olyan családtagjuk, barátjuk vagy ismerősük, aki ebben a betegségben szenvedett.

Az ifjabb Istóczy, Imre szintén tüdőbajos volt. Hosszabb ideje, mert a tárgyaláson majd szó esik róla, hogy a vézna, sápadt gyereket már hatodikos gimnazista korában betegsége miatt mentették fel a torna alól az esztergomi piaristáknál.

Hogy milyen tárgyaláson?

Lássuk előbb a halálhírt, amelyet Istóczy saját lapjában közölt:

„Pölöskefői Istóczy Győző dr. köz- és váltóügyvéd, a Jogi és Közigazgatási Útmutató szerkesztője s kiadótulajdonosa és neje szül. Pászthory-Tóth Anna, a maguk valamint gyermekeik: Mária, férjezett Brády Lajosné, továbbá Hermina, Mathilda, Róza és Dezső fájdalomtól megtört szívvel jelentik pölöskefői Istóczy Imre joghallgatónak, több héten át tartott szenvedés után, reményteljes ifjú életének huszadik évében, 1897. évi július hónap 16-ik napján esti 3/4 9 órakor, a haldoklók szentségeinek ájtatos fölvétele után történt csendes elhunytát. – Kezelő orvosa egész 1897. évi június 28-ig Kelen József dr. székesfővárosi VIII-ik kerületi orvos volt.”

Mi tagadás, gyászjelentésekben nem szokás kiírni a kezelőorvos nevét, és Istóczy minden bizonnyal azért vezette be ezt az új szokást, hogy fájdalmában bűnbakot találjon a fia halálára és az illetőt megszégyenítse.

„Mióta a vád elhangzott, Kelenből mintha a lelkét lopták volna ki” – írta az esetet már a megvádolt orvos nézőpontjából tárgyaló újság. Kelenről az őt ismerők tudták, hogy évek óta „idegbaj gyötri” (ma úgy mondanánk: depressziós), de az eset még inkább megtörte, és bár vezeklésképpen a korábbinál is több szegényt gyógyított, többé nem tudott kellő módon betegeire figyelni, lehorgasztott fejjel járt-kelt.

– Az idegeim bántanak – mondta egy este a nejének, amikor orvosságos szekrényébe a morfiumért nyúlt. Azt is hozzátette, hogy ha káros is a szer, általa legalább aludni tud, hiszen a kialvatlanság jobban elgyöngítené.

Kelenné hajnalban fájdalmas hörgésre ébredt, a kihívott doktor morfium-túladagolást állapított meg. A beteget délelőtt felkereste régi barátja, a Rókus Kórház orvosa, Müller Károly, akinek Kelen elismerte, hogy „az eset” izgatta, nem tudott aludni, ezért a szokott adagjánál többet vett be, de már nem sok világos pillanata akadt. Szörnyű fájdalmaktól szenvedve utolsó szavaival fiát, az éppen Amszterdamban tartózkodó, szintén orvos Bélát hívta.

Estére dr. Kelen József, egy jó hónappal az Istóczy-fiú halála után, 1897. augusztus 25-én morfiummérgezésben elhunyt. Így meglett volna a fogat-fogért, a Kelen család vesztesége az Istóczy család gyászáért, de Béla, Kelen doktor fia nem hagyta a dolgot annyiban. Az 1898 őszén kezdődő sajtóperben Kelen Béla, az apját elvesztő fiú állt szemben felperesként állt szemben a fiát elvesztő Istóczy Győzővel mint alperessel.

Az többé-kevésbé világos volt, hogy Kelen József nem követett el szándékos öngyilkosságot, inkább arról lehetett szó, hogy „végzetes tévedésnek esett áldozatul”. Az orvos bizonyára rendszeres morfiumfogyasztó, vagyis akkori szóhasználat szerint „morfiofág” volt. Az efféle tudatmódosító szerek használata a 19. században – abban a korban, amikor az ópiumtinktúra laudánum néven alapvető tartozéka volt a házipatikának – nem számított illegálisnak, a szerhez korlátlan mennyiségben hozzáférő, így azt rendszeresen fogyasztó „morfinista orvos” mondhatni tipikus alak volt. Mint ahogy sokan lettek morfinisták, akik tartós fájdalmaikra más, függést nem okozó csillapítószert nem kaphattak. A társadalom rosszallta, de még nem kriminalizálta a drogfüggőséget.

Istóczy sem elsősorban „a halálba hajszolás”, hanem az újságjában utána közölt cikk és szerkesztői üzenetek okán, rágalmazás miatt került a vádlottak padjára. Hiszen természetesen azonnal felötlött benne, hogy az orvos, aki neki és családjának ártott, csak zsidó lehetett.

Akkor sem fogyott ki az ötletekből, mikor kiderült, hogy dr. Kelen valóban Brockenről magyarosított 1865-ben, ám a domonyi evangélikus lelkész fiaként született, mert a következő összeesküvés-elmélettel állt elő: dr. Kelen a józsefvárosi zsidók eszközeként veszejtette el a fiát, hiszen azok antiszemita nézetei miatt még 1893-ban meghirdették ellene a zsidó átkot.

„Én nem akarom ezzel azt mondani, hogy Kelen dr.-t a zsidók megvesztegették, hogy a tüdőbajoktól eddig teljesen mentes volt családom körében mesterséges tüdőgumó-bacilus tenyészdét létesítve ezúton magammal együtt egész családomat kiirtsa. De tekintve azon, minden életviszonylatot higany módjára átjáró szégyenletes zsidó uralmat, amely alatt Magyarországon nyögünk, s amely mellett csak páriaszámban jönnek azok a magyarok is, akik ezen uralomnak térdet-fejet nem hajtanak, azon uralomnak a nyomása alatt a legerősebb ember akaratereje is megtörthetik vagy megbénulhat, s oly forgatagba engedi önkéntelenül is és észrevétlenül sodortatni magát, amelyből való rettenetes felocsúdás után nem marad hátra részére más, mint a pisztoly vagy a méregpohár” – írta Istóczy A háziorvos halála című cikkben, amelynek hatására Kelen Bélában elpattant a húr.

A tárgyalásra Istóczy „szakértőket” is hívott, hogy a zsidó átok jelentőségét bizonyítsák, mivel azonban ők külföldiek voltak – egy francia és egy osztrák antiszemita újságíró – a bíróság be sem idézte őket. Pedig Istóczy külön azért kért külföldi tanúkat, mert „a zsidóság jelen terrorizmusában” nincs ember, aki a véleményét nyíltan ki merné fejteni.

Ezen felül persze orvosi szakértők voltak jelen – köztük Korányi Frigyes –, ugyanis Istóczy annak elhallgatásával is megvádolta doktort, hogy a fiú tüdővészes, és ezzel fertőzésnek tette ki a családot. Az orvosok szemlátomást – az apa agresszív fellépése keltette idegenkedésük okán – összezártak, és egyetlen szóval sem kritizálták Kelen kezelésmódját.

A Kelen-fiút képviselő dr. Nagy Dezső Lucheninek, Erzsébet királynő anarchista gyilkosának esetét hozta fel – aki csupán a tárgyalás előtt két héttel, 1898. szeptember 10-én ölte meg a császárnét – annak alátámasztására, hogy pusztán azért, mert valaki politikailag fanatikus, még nem mentesül cselekedeteinek büntetőjogi felelőssége alól. Az apa nem kereste a békét, mint Jézus, hanem „a pusztába ment, a kígyók közé, kiszedte méregfogukat és megmarta velük házának tizenöt esztendőn keresztül való jóbarátját” – mennydörögte az ügyvéd.

Istóczy vállat vont, és még egyszer elmondta, hogy ő zsidó átok, úgynevezett „cherem” alatt áll, s úgy szenved, ahogy Franciaország nyög az átok miatt a Dreyfus-ügy okán. Mint igazi paranoiás, a politikus úgy látta, hogy miközben a Dreyfus-szindikátus szétszedi Franciaországot, a nagy zsidó szindikátuson belül az ő elpusztítására létrehozott kisebb szindikátus működik… A Józsefvárosban.

Az újság tudósítója szerint Istóczy még hajnal kettőkor is beszélt, mintha érezte volna, hogy utolsó alkalommal vetül rá komoly sajtófigyelem. A daliás 1880-as évek után folyton elégedetlenség gyötörte politikai karrierje kapcsán, érezte, hogy csak közéleti bohóc maradt, majd 1915-ben elhunyt. Pedig igazán nagy karriert antiszemitizmussal csak 1919 után lehetett csinálni…