„A leány férjhezmenetelekor egészen új, előtte ismeretlen dolog, a nemi élet kerül felszínre, ezért felvilágosítandó annak mibenlétéről” – szögezte le Hugonnai Vilma doktornő egy 1904-es, nők számára tartott előadásában. De miért is kellett éppen akkor megtenni, ha addig tudtak vele várni? Az első magyar orvosnő szerint azért, mert: „...milyen keserű csalódásnak tekinti a nő, mily rettenetes lealázásnak veszi az első nemi érintkezést, vagy annak megkísérlését a férj részéről, ha nem volt arra előzőleg figyelmeztetve.”

Az uralkodó nevelési elv a „tudatlanság megőrzését” preferálta, hiszen úgy vélték, a szende hajadon ugyanis már azáltal is „romlott” lett, ha tudomást szerzett a szexuális élet mibenlétéről. Bizonyára mindig voltak kivételek, hiszen nem minden lány ment korán, tizenévesen férjhez, és akadtak olyanok is, akik olvasmányaik, férjezett lánytestvéreik, barátnőik révén esetleg összerakták az információmorzsákból, hogy mit jelent a házasélet, de nem ez volt az eszményi tudatállapot a férjhez adandó lányok számára.

Mai szemmel nézve volt valami ördögi abban, ahogyan a társadalom szemlélte a házassági húspiacra vitt, tudatlan nők vergődését: kultuszt csinált ártatlanságukból, majd részvétlenül figyelte beavatásukat. Harsány színekkel megfestett, életnagyságúnál nagyobb jelenet az, amelyet Stefánia főhercegnő az 1930-as években megjelent emlékirataiban megír, de ezzel együtt jellemző a korra. A Rudolf trónörökössel tizenöt évesen eljegyzett, majd tizenhat évesen összeadott belga királylány decensen kitér a konkrét részletek taglalása elől, de hatalmas érzelmi töltetű leírásban érzékelteti saját szorongását az 1881. május 10-én megejtett nászéjszaka előtt. A későtavaszi estének ellentmondó, ködös, felhős idő, az unalmas, mélabút sugalló táj, a lassan leszálló sötétség, a férje szótlansága és saját kimerültsége teljes kétségbeesésbe taszítja, így érkeznek a fűtetlen, rideg, kényelmetlen laxenburgi kastélyba, ahol egy boszorkára emlékeztető, érthetetlen beszédű komorna fogadja őket. Itt megszakad az események sorolása, és Stefánia csak mérhetetlen csalódottságát érzékelteti...

Az erőszakosnak érzett és számára visszataszító közeledést követően a főhercegnő másnap délre összeszedi magát. Akármilyen kínos is, szóba elegyedik, társalogni próbál a férjével, aki előző nap egyetlen gyengéd szó nélkül legyűrte. A Stefánia által megjelenített leforrázottság-érzés számos, már a 20. században publikált, de még a 19. században játszódó női memoárban visszaköszön.

A királyi udvarok bizarr, feudális kiházasítási szokásai persze nem vonatkoztak maradéktalanul a középosztály lányaira. A szerelmi házasság – ami persze a legtöbbször azt jelentette, hogy a megfelelő társadalmi státuszú és anyagi helyzetű emberbe tanácsos beleszeretni – egyre divatosabb lett, elvárássá vált, hogy a leendő házasfelek rokonszenvet tápláljanak egymás iránt, a házasságkötés előtt is töltsenek együtt némi időt, egy-egy séta erejéig akár kettesben is. Egy elvárásban azonban sokáig nem mutatkozott változás: az arisztokrácia és a középosztály lányai kizárólag szűzen mehettek férjhez. „A férfit a vallás, a haza és a társadalom hallgatólagosan fölmenti a házasságig való szüzesség alól. De ha ezeket fölmenti: akkor azt is kimondja ezzel, hogy – szemben saját erkölcsi törvényeivel – legyenek nők, akik házasságon kívül is közösülnek” – írta akkoriban Fényes László újságíró a féloldalas helyzetről, amelyben a nők egy része a társadalom mély megvetése mellett az absztinenciára nem kötelezett férfiak szexuális igényeit volt hivatva kielégíteni. Ezzel a helyzetmegállapítással azok a századfordulón már szót kérő feministák is egyetértettek, akik csak az adásvétel metaforáival tudták leírni a házasságok létrejöttét. Ezen a piacon a fiatal és „bontatlan csomagolású” nő értéke abban állt, hogy mindeddig senkivel sem folytatott szexuális viszonyt. A kiszámíthatatlan fogamzásgátló szerek évszázadai során ugyanis csupán így volt száz százalékosan garantálható, hogy a nő az „első komoly vásárló” vagyis a későbbi „tulajdonos”, a férj gyermekével esik teherbe, azt hordja ki, szüli meg. A szülő vagy gondviselő kötelessége volt tehát az értékmaximalizálás érdekében távol tartani a fiatal középosztálybeli lányokat a szexualitástól, és az ezzel kapcsolatos igyekezet igen sajátos érvelésben öltött formát. A nevelés azonban szóban zajlott, így nehéz tetten érni.

A téma kényes jellegéről árulkodik, hogy még 1910-ben is csupán fordításban jelent meg egy lányoknak szóló, nemi életre felkészítő füzetke. A szerző nagyon távolról és kíméletesen közelít: először frivolnak tartott könyvekről beszél, aztán a gyermekes szerelmekről, Istenről, egy más lénnyel való egyesülésről, az ösztönökről, a növények és állatok szaporodásáról… majd kiböki, hogy „a párosodás a hímnél egy ideges izgalmat okoz, amely egy egészen különös kéjes hevülést hoz létre nála. A nősténynél ugyanez a jelenség mutatkozik, csakhogy csekélyebb mértékben”. De gyorsan hozzáteszi: „Ez a cselekmény a nőnek először fájdalmat okoz és a gyermek születése sok és nagy szenvedéssel jár.” A füzetke fordítója pedig lábjegyzetben magyarázza: a szerző szándékosan állítja a „kéjes hevület” mellé a testi fájdalmat, mert ez hatékony „ellenméreg” a kíváncsiság felkeltésével szemben. Hiszen igen visszataszító lenne, ha egy fiatal lány kíváncsian várná a szexuális aktust, így a legjobb előre leszögezni, hogy nem lesz benne nagy öröme, ráadásul azt a keveset is elfelhőzi a szüzesség elvesztésével, majd a szüléssel járó fájdalom.

Hugonnai Vilma a már idézett, 1904-es előadásban ekképpen javasolta a „nagy beszélgetést” időzíteni: „...még pedig a legjobb, ha a felvilágosítás az esküvő után azonnal megtörténik.” Akkor kellett egy idősebb nőrokonnak, rendszerint az anyának a lány fejével beszélni, a ceremónia és a nászéjszaka közé eső néhány órában időt találni arra, hogy körvonalazza a fiatalasszonyra váró eseményeket. Tehát még Hugonnai Vilma, az ekkorra már egy testi-lelki különbségek miatt felbomlott házasságon túlesett, második, kölcsönös rokonszenven alapuló házasságában élő, a női test egészségéről és higiéniájáról sokat publikáló, egy meglehetősen felvilágosult női egészségkönyv fordításában közreműködő, az 1880-as években megkezdett szülészeti praxisa miatt az első női nőgyógyászként számon tartott orvosnő is csak ennyit üzent a századforduló lányainak: rossz lesz, de ki kell bírni, nincs visszaút.

(James Abbott McNeill Whistler: Symphony in White I. (1.), Symphony in White II. (2.), Symphony in White III. (3.)