Áruba bocsátott, megtört büszkeségű nő, aki lenge ruhában, egész nap szépítkezve arra vár, hogy végre szolgálhasson egy férfit – akárkit – és a legkisebb figyelemért is hálás… – ez volt a nyugati férfi egyik nőideálja a 19. században (is).
Európa keleti peremén, a Balkánon a 19. században még javában élt a rabszolgaság gyakorlata, és Szemere Bertalan 1831-es útinaplójában azon kesereg, hogy német ismerősei minket is oda számítanak: „’Vannak-e még sklávok (rabszolgák) Magyarországon?’ Valahányszor ilyen kérdést hallok, s e nélkül alig múlik el napom, mindig mélyen elborulok, hogy szegény hazám ennyire nem ismertetik.”
Mindazonáltal elszigetelt esetekben magyar nők is kerülhettek rabszolgasorba. Ezt Sass Flóra esete példázza, aki a szabadságharc vesztette el szüleit, amikor román parasztok feldúlták Nagyenyedet. Egy házaspár magához vette, de a bukás után Törökországba menekülő emigránsok kavarodásában egy rabszolgakereskedőhöz juthatott, mert 1859-ben Samuel Baker angol mérnök már a vidini rabszolgapiacon találja a szőkesége és európai vonásai miatt igen magas áron árult Flórát, akit meg is vásárol. Később feleségül vette, és közös afrikai utazásukon együtt fedezték fel a Nílus forrását. Viktória királynő éppen múltja miatt – és mert már a házassága előtt is együtt élt a férjével – nem volt hajlandó fogadni Florence Bakert.
Ha a karót nyelt királynőt nem is babonázta meg a rabnőt övező romantika, rengeteg korabeli férfit annál inkább.
A magyar irodalomban talán Jókai Mór műveiben hemzsegnek leginkább a háremekre, odaliszkokra és rabnőkre tett utalások. Pozitív nőalakjait szinte mindig „a rabnő odaadása” jellemzi. A kőszívű ember fiaiban így írja le Baradlay Ödön barátjának cserkesz rabszolganőjét:
„Az ezeregy éji mesék egyik bűbájos alakja; (…) keblét föl nyakáig gyöngyfüzérek fedték, a kaftán hosszan lelógó ujjai elől felhasítva, s csak a váll hegyén tartva össze, végig láttatni engedték a legremekebb karokat, minőkről a szobrász álmodott valaha. Arca a kaukázusi nemes jelleg, a legtökéletesebb tojásdad, finom metszésű orr, élveteg ajkak, hosszú, holdgömbölyű szemöldök és a legfeketébb égető szemek; fejét nem ékíti semmi, csupán két sarkig érő hajfonadék királyi dísze.” Az író a cserkesz nő dicsőítésében Voltaire, Henry Fielding és Byron nyomdokait követte.
Ugyanis a török háremek etnikai választékából – görög, grúz, örmény, szíriai, núbiai lányok – az állítólag apjuk és bátyjuk által áruba bocsátott cserkesz nők tettek szert akkora hírnévre, hogy 1864-ben az amerikai Barnum is rendelt néhányat európai ügynöke révén Konstantinápolyból a vándorcirkusza számára. Valamiért nem érkezett meg a kért szállítmány, így helyi erőkkel kellett beérni, akik az egzotikum kedvéért – hajukat sörrel mosva majd feltupírozva – megalkották az 1970-es évek afrofrizurájának elődjét. Ennek természetesen annyi köze volt a cserkesz nők hajviseletéhez, mint amennyi ezeknek a „rabszolgasorból szabadult, tiszta fajú szépségeknek” a Kaukázushoz.
Nem csak abból nyilvánvaló, hogy a rabnő volt a 19. század szexszimbóluma, hogy kozmetikai cikkeket reklámoztak „háremhölgyek csodaszereként”, de a keletet egzotikus, színes és érzéki világként ábrázoló festészeti irányzat, az orientalizmus (pl. John Frederick Lewis, Jean-Léon Gérôme and Jean August Ingrès) sokszor a háremek, fürdőházak és rabszolgapiacok témáját használta a korban szinte pornográfnak minősülő festmények ürügyéül.
Miközben a nyugati feministák (Mary Wollstonecraft vagy John Stuart Mill) azt állították, hogy a polgári feleség éppen olyan jogfosztott, mint egy háremben élő rabnő, Dumas sok férfi vágyát fogalmazza meg a Monte Cristo grófja befejezésében, amikor a mindent megbosszult címszereplő az általa felszabadított – és ezért remélhetőleg örökké hálás – rabszolganővel, Haydée-val indul a boldogság felé…
(Roger Fenton: Fekvő odaliszk 1858-ból (1.), Sass Flóra, Samuel Baker felesége (2.), cirkuszi "cserkesz szépség" az 1860-as években (3.), Ingres: Törökfürdő (4.) 1814-ből)
A Belga Királyi Szépművészeti Múzeum orientalista kiállítása: itt
Még több vándorcirkuszos "cserkesz szépség": itt
