"Tudjátok, a magyarok nagyon büszkék. Azt mondják, hogy még a magyar lovak is máshogyan tartják a fejüket, mint más lovak.” – írta egy huszonhárom éves skót hölgy szüleinek Velencéből 1851. november 30-án.
Ez még akkoriban történt, amikor a liberálisok nacionalisták voltak, a konzervatívok pedig kozmopoliták, legalábbis azok, akik megengedhették maguknak. A 19. századi Európa alig nyugodott el 1848-49-es forradalmak, a független nemzetállamok létrehozására tett kísérletek után.
Euphemia Gray 1848 tavaszán kötött házasságot, és nagy bosszúságára éppen a franciaországi forrongások miatt nem utazhatott párizsi nászútra. De egy év múlva már útra kelhetett férjével, a Velence építészettörténetét kutató John Ruskinnal, hogy Velencében töltsenek jó pár hónapot – megnyugvással vették tudomásul, hogy a várost nem „lövették szét” teljesen az ottani forradalmárok, akik annak ellenére is ragaszkodtak ostoba lázadásukhoz, hogy az osztrákok „kénytelenek voltak” tönkretenni a becses helyi műemlékeket.
A város tele volt osztrák tisztekkel. A szép Effie-ben különös, szexmentes házassága miatt talán némi frusztráció is dolgozott – mindenesetre unalmában szívesen udvaroltatott magának akárkivel, aki erre vette a fáradságot. Legnagyobb imádója a Velence bombázását kidolgozó Paulizza hadnagy volt, de egy Esterházy grófnő köreibe bejutva kisvártatva egész osztrák-magyar udvartartás vette körül.
Akik akkoriban fáradtan törölgették véres kezüket a sok elnyomott lázadás, kivégzett lázadó után: „Az osztrákok tényleg a legkegyetlenebb fajta, amely valaha érdemtelenül magára vette a civilizált ember nevet… ha a Galíciában, Itáliában, Magyarországon és Erdélyben elkövetett atrocitásaikra gondolok… Nagyon remélem, hogy mindig észben tartja, hogy mely országot és kormányt képviseli, és Anglia méltóságát és becsületét azzal is fenntartja, hogy nyíltan és határozottan kimutatja azt a viszolygást, amelyet az országának közvéleménye ezen eljárások iránt mutat” írta Lord Palmerston az attaséjának. Az angol külügyminiszter itt például arra gondolt, hogy amikor Haynau – bresciai hiéna és a magyar szabadságharc hóhéra – 1850 augusztusában Londonban látogatott, a munkások egy gyárlátogatás alkalmával jól eltángálták.
Effie Ruskinnak új ismerősei a fejére is olvasták: hát nem pirul az angolok miatt? „Én persze mondtam, hogy szégyenkezem, de hogy a felsőbb osztályok ebben nem vettek részt” mentegetőzött szüleinek, de megpróbáltatásai az arisztokrata társaságban ezzel még nem értek véget.
Kossuth 1851-ben ugyanis elhagyhatta a törökországi emigrációt, és Southamptonba érkezett. Az Illustrated London News egykorú beszámolója szerint a kikötőben fura, szakállas, komor emberek gyülekeztek, akik, amikor megpillantották vezérüket „kifejezték kitörő örömüket, megölelték egymást, majd még vehemensebben dohányoztak tovább, mint bármikor”. Nemcsak száműzött magyar hazafiak fogadták kitörő örömmel, de egész Anglia. Valóságos diadalmenetben járta végig az országot, mielőtt továbbutazott volna Amerikába.
„Örülök, hogy nem vagytok Kossuth-pártiak. Azt hiszem az osztrákok nagyon bosszankodnak, már amit Kossuth fogadtatásáról hallok, és nem értik, a legmagasabb osztályok nem veszik észre, ki is ő. Csak azt látják, ott mit meg nem engednek, és igencsak feltűnő a különbség Haynau és Kossuth fogadtatása között.” Effie barátaitól azt is tudni véli, miért rossz ember ez a Kossuth: súlyos jellemhibái mellett a hatalomvágy jobban fűti, mint a hazaszeretet, és valószínűleg Szent István koronáját is lenyúlta rövid kormányzása alatt. Hogy ezt melyik magyar ismerősétől hallotta – egy Esterházy grófnőtől, egy Zichy grófnőtől, báró Ürményi Ferenctől vagy gróf Festetics Taszilótól – nem tudni, bár a jellemzésben csak a korabeli Kossuth-ellenes propaganda paneljei ismétlődnek.
Mint ahogy a magyar mágnásoktól nyert magyarságképben is: jóképű huszárok, büszke férfiak, büszke lovak, egy fejletlen, de nyughatatlan ország… Effie-t mindazonáltal nemsokára már kevésbé érdeklik a magyarok. Hazatérése után egy évvel megismer valakit, és válása a viktoriánus Anglia egyik legnagyobb botránya lesz.
(Euphemia Gray, később Ruskin, még később Millais (1.), az osztrákok léghajókról bombázták Velencét 1849-ben (2.), Velence 1850-70 körül (3.), és (4.) Kossuth Lajos)
