Halcsontos Fűző

"Hetven évvel ezelőtt jött Budapestre Ira Aldridge a nagy tragikus néger színész, akinek Othelló alakítása világhírűvé vált. Ugyancsak Ira Aldridge hozta Budapestre az első nigger songokat, amelyek csakhamar igen nagy népszerűségre tettek szert a pesti zengerájokban" - írja 1927-ben a Budapesti Hírlap a fővárosban is egyre népszerűbb amerikai jazz kapcsán.

De ki volt az a férfi, aki egészen pontosan 1853 márciusában érkezett a magyar fővárosba a társulatával, és akinek személyében először láttak a pestiek akkor négernek mondott, afroamerikai színészt fellépni? Minden jel szerint nagy nyomot hagyott a magyarok kulturális emlékezetében, hiszen nem csupán a fekete zene első magyarországi nyomait kötötték a nevéhez, de 1932-ben még egy életrajzi regény is megjelent róla az erdélyi író, Ligeti Ernő tollából, Az idegen csillag címmel.

A fula vagy fulbe törzs uralkodó osztályából származtatta magát, a nevéhez ragasztott állandó szókapcsolat (the African Roscius) is az hangsúlyozta, hogy Afrikából való. Ez romantikusabbnak hangzott, mint holmi rabszolgaivadéknak feltüntetni magát.

"…itt képet kaphatunk arról, a természet milyennek szánta az emberek megjelenését" - e szavakkal kezdi Charles Loring Brace 1852-ben New Yorkban megjelent művében magasztalni a magyar férfiakat. A fiatal amerikai az 1848-49-es szabadságharc véres leverése után katatóniába hullott Magyarországot európai körútja során kereste fel, és nem túlzás azt állítani, hogy el volt ragadtatva a lakóitól.

Úgy látta, ez egy hősies, ám balszerencsés nép, természetesen bátor, szabadságszerető, egyedülállóan nagylelkű, és szellemében "a Kelet költőisége és szenvedélyessége keveredik a Nyugat erejével és kifinomultságával".

A korban nem volt ritka a teljes népre vonatkoztatott sommás ítélet. A 18. századtól dívó "nemzetkarakterológia" egyik megnyilvánulása volt például Rónay Jácint Jellemisme című műve, amelyben többek közt a magyar nemzet női és férfipéldányainak külsejét és lélektanát ismertette: pl. utóbbi búskomorságát és "sírva táncolását", meg túlzó, tomboló ingerültségét.

Pedig Széchenyi már a Hitelben (1830) az említett ingerültséggel kelt ki a nemzeti szellem létezése ellen: "És ugyan mi az a nemzeti szellem, az a sajátság? Az már készen jön a világra, mint valamely állat? Egyszerre sül, mint a zsemlye?"

De a 25 éves utazó természetesen úgy látja, a magyarság homogén gondolatvilággal és tulajdonságokkal bír. Ráadásul kifogyhatatlan a dicsérő jelzőkből, ha a magyar férfiakat kell leírnia: "Arányos alkatukat még jobban kiemeli a magyar öltözék, amelyet még mindig sokan viselnek, annak ellenére, hogy a törvény tiltja. (…) Ha mindehhez hozzáadjuk még a szép, szabályos arcvonásokat, a rendszerint szurokfekete hajat, a hullámzó szakállat, s gondosan formára nyírt bajuszt, a világon látható legszebb férfiakat kell elképzelniük."

Ha azt várnánk, hogy a szerző majd a magyar nőket is ennyire ünnepli, csalatkoznunk kell:

"Tudjátok, a magyarok nagyon büszkék. Azt mondják, hogy még a magyar lovak is máshogyan tartják a fejüket, mint más lovak." - írta egy huszonhárom éves skót hölgy szüleinek Velencéből 1851. november 30-án.

Ez még akkoriban történt, amikor a liberálisok nacionalisták voltak, a konzervatívok pedig kozmopoliták, legalábbis azok, akik megengedhették maguknak. A 19. századi Európa alig nyugodott el 1848-49-es forradalmak, a független nemzetállamok létrehozására tett kísérletek után.

Euphemia Gray 1848 tavaszán kötött házasságot, és nagy bosszúságára éppen a franciaországi forrongások miatt nem utazhatott párizsi nászútra. De egy év múlva már útra kelhetett férjével, a Velence építészettörténetét kutató John Ruskinnal, hogy Velencében töltsenek jó pár hónapot - megnyugvással vették tudomásul, hogy a várost nem "lövették szét" teljesen az ottani forradalmárok, akik annak ellenére is ragaszkodtak ostoba lázadásukhoz, hogy az osztrákok "kénytelenek voltak" tönkretenni a becses helyi műemlékeket.

A város tele volt osztrák tisztekkel. A szép Effie-ben különös, szexmentes házassága miatt talán némi frusztráció is dolgozott - mindenesetre unalmában szívesen udvaroltatott magának akárkivel, aki erre vette a fáradságot. Legnagyobb imádója a Velence bombázását kidolgozó Paulizza hadnagy volt, de egy Esterházy grófnő köreibe bejutva kisvártatva egész osztrák-magyar udvartartás vette körül.

Akik akkoriban fáradtan törölgették véres kezüket a sok elnyomott lázadás, kivégzett lázadó után: "Az osztrákok tényleg a legkegyetlenebb fajta, amely valaha érdemtelenül magára vette a civilizált ember nevet… ha a Galíciában, Itáliában, Magyarországon és Erdélyben elkövetett atrocitásaikra gondolok…