"A nő gazdasági jólétét nemi vonzó erejének foka határozza meg" - olvashatták az érdeklődők századelőn már magyarul is Charlotte Perkins Gilman klasszikus traktátusában, az 1906-ban Bédy-Schwimmer Róza fordításában megjelent A nő gazdasági helyzeté-ben. "Az életbe kilépő fiatal férfi előtt nyitva áll a világ - magyarázza Gilman. - Tehetségeit használja, sőt használnia kell. Ha először rossz utat választ, újból meg újból választhat. Jómód, hatalom, társadalmi kitüntetés, hírnév - bármire vágyik, annak eléréséért dolgozhatik." Nem így a nő. Számára a fentebb felsoroltak, sőt ezen kívül "az otthon és boldogság, tekintély, kényelem, és élvezet, kenyere és kalácsa, szóval mindene csak egy keskeny arany karikán keresztül érhető el." És ez bizony: "hatalmas nyomás".
A nő tőkéje ilyen körülmények között szépsége, fiatalsága, esetleg társadalmi státusza és hozománya volt, ennek segítségével kellett legalább megtartani, de lehetőleg megemelni saját helyzetét. Ha a semmiből jött, és feljebb tudott lépni, már nyert, de minél magasabb volt egy nő státusza, annál inkább közös (és értékes) vagyontárgynak számított az övéi szemében. Házasságkötése kapcsán hozott döntéseivel nem pusztán a saját helyzetét határozta meg, hanem az egész "klánét". A rangon aluli házasságtól való rettegésben a csoport félelme fejeződött ki az ősök által megszerzett társadalmi, anyagi pozíciót illetően. A mésalliance-ot elkövető rosszul gazdálkodik, elherdál valamit a státuszából, de ha férfi, akkor a világ nem feltétlenül fogja ezzel a döntésével azonosítani, a világi életben bármi lehet belőle. Azonban ha nő, akkor ő az, ami a férje, és - így vélekedtek még az 1900-as évek elején is - a párválasztással az élete összes fontos döntését meghozta.
Az emlékirat különös műfaja rendszerint még a magával legkíméletlenebb szerzőt is arra indítja, hogy önnön szobrát építse, a többiekébe pedig apró repedéseket üssön. De az élete javát a 19. században leélő nőt a mégoly boldogító bosszú vágya sem bírt volna rá könnyen, hogy leírja, amint megerőszakolják, kirugdalják belőle hathónapos magzatát, vagy botot törnek el a hátán. Így hát Jászai Mari, Pálmay Ilka vagy Vajda János felesége, Bartos Rozália visszaemlékezése sem pusztán az erőszak ábrázolása miatt kirívó, inkább felveti a kérdést: mi indította őket arra, hogy nyilvánosságra hozzák ezeket a részleteket?
1. Szinte minden emlékező kiemeli varázslatos búzavirágkék szemeinek szelíd és ábrándos pillantását. Már viszonylag fiatalon kopaszodni kezdett, ezért parókát csináltatott magának - az újságírók és karikatúrarajzolók mérhetetlen örömére. Olvasói - túlnyomórészt nők - hajjal vagy haj nélkül is rajongtak érte, és nagy tömegben küldözgettek részére saját készítésű ajándékokat: köztük horgolt vagy hímzett házisapkákat… Életét egészen addig élhette élő legendaként míg idős korában kötött házassága némileg kegyvesztetté tette a közvélemény szemében.
1824. május 27-én egy könyvkiadó három nap tépelődés után elégette legsikeresebb szerzője emlékiratait. Éppen azért, amiért ma kiadná: mert kényes magánéleti vonatkozásokat tartalmazott.
