Halcsontos Fűző

"A szerelem ugyan a homályt szereti, az óvatosság azonban a napfényt. Mindenki nézze meg napvilágnál az ismeretlen személyt, valjon egészséges-e, mielőtt vele nemileg érintkeznék" - tanácsolta egy századfordulós német orvos, dr. Bloch a nemi élet minden szegletét feltérképező kézikönyvében, amely magyarul is megjelent a 20. század első éveiben. Az örökérvényű egészségügyi jótanács akkor éppen a szifilisszel kapcsolatos halálos veszélyre utalt.

A betegség akkor már több mint négyszáz éve tartotta rettegésben az emberiséget: az első számon tartott szifiliszjárvány 1495-ben tört ki Nápolyban. A dátum nagy nyomatékkal bír azok számára, akik úgy hiszik: a kór Amerikából érkezett, afféle büntetésképpen a kontinens őslakosainak későbbi leigázásáért. Az amerikai eredetet látszik bizonyítani az is, hogy Kolumbuszt is egy titokzatos láz gyötörte felfedezőútjai után, élete utolsó éveiben.

"A leány férjhezmenetelekor egészen új, előtte ismeretlen dolog, a nemi élet kerül felszínre, ezért felvilágosítandó annak mibenlétéről" - szögezte le Hugonnai Vilma doktornő egy 1904-es, nők számára tartott előadásában. De miért is kellett éppen akkor megtenni, ha addig tudtak vele várni? Az első magyar orvosnő szerint azért, mert: "...milyen keserű csalódásnak tekinti a nő, mily rettenetes lealázásnak veszi az első nemi érintkezést, vagy annak megkísérlését a férj részéről, ha nem volt arra előzőleg figyelmeztetve."

Az uralkodó nevelési elv a "tudatlanság megőrzését" preferálta, hiszen úgy vélték, a szende hajadon ugyanis már azáltal is "romlott" lett, ha tudomást szerzett a szexuális élet mibenlétéről. Bizonyára mindig voltak kivételek, hiszen nem minden lány ment korán, tizenévesen férjhez, és akadtak olyanok is, akik olvasmányaik, férjezett lánytestvéreik, barátnőik révén esetleg összerakták az információmorzsákból, hogy mit jelent a házasélet, de nem ez volt az eszményi tudatállapot a férjhez adandó lányok számára.

Mai szemmel nézve volt valami ördögi abban, ahogyan a társadalom szemlélte a házassági húspiacra vitt, tudatlan nők vergődését: kultuszt csinált ártatlanságukból, majd részvétlenül figyelte beavatásukat.

Bár szeretjük azt képzelni, hogy gyermekmunka már csak a harmadik világban létezik, amíg vannak gyermekkorú koldusok és kiskorú prostituáltak, addig - ha illegálisan is - Európában is dolgoztatnak gyerekeket. A 19. században viszont még az egész világon általános és elfogadott intézmény volt. Sőt, a 19. század iparosodása és urbanizációja hozta létre azt a közeget - a városi szegénységet, a gyárat, a nagyvárost - ahol a szegényebb gyerekek nem a családban, a felnőtt életre készülve, a tanulás részeként végeztek munkát, hanem azért, hogy a keresetükkel segítsék szüleik és testvéreik fennmaradását.

Az éhbérért dolgozó gyermek figuráját az a férfi emelte be az irodalmi köztudatba, aki maga is megtapasztalta a nyomort.

Noha a 19. században a törvénytelen származás fogalma dramaturgiai súlyával még regénycselekményeket mozgatott, mára szinte érthetetlenné vált: mi a baj azzal, ha a gyermek világra jöttekor a szülei nem házasok?

Azt, hogy elsősorban az öröklés szempontjából zavarta a köröket, először a római jog érzékelteti. Botrányosnak pedig azért számított, mert látható jele volt az erkölcsi rend megszegésének. Évszázadokon keresztül súlyos retorziókkal járt törvénytelen gyermeknek életet adni - és természetesen az anyák szenvedték el ezeket. A súlyos előítéletek mellett nem csoda, hogy nagyrészt magzatelhajtások és csecsemőgyilkosságok áldozataivá váltak a nem kívánt - mert "bűnben fogant" - gyerekek.

Hogyan lesz egy bájos áltudomány kártékony eszmék eredője? Hogyan jutunk el néhány könnyű lépésben a szalonönismerettől a fajelméletig? A kérdésre a fiziognómia adja meg a választ.

Johann Casper Lavater (1741-1801), a kedves svájci lelkész elgondolása nem volt előzmény nélküli. Az ókortól kezdve léteztek elméletek a testi megjelenés és a jellem közötti összefüggések feltárására, ennek egyik legszórakoztatóbb megnyilvánulása Giambattista della Porta könyvének (De humana physiognomia, 1586) illusztrációi, amelyek az emberek állati oldalát ábrázolják.

Lavater szerint a fiziognómiából eredeztethető mindaz, amit teszünk és elszenvedünk, tehát testi vonásaink határozzák meg a jellemünket, hosszú távon pedig a sorsunkat.