Miféle nőket tart nyilván név szerint az emlékezet a 19. századból? Történelmi alakok anyját, szerelmeit, nejét, lányait, akik olykor akaratukon kívül kerültek az események sodrába, és muszájból jutottak nagy szerephez, amelyben helytálltak vagy sem.
A "nagy elsőket": az első nőt, aki leérettségizett, az első orvosnőt, földrajzi felfedezőket, mindenféle olyan úttörőt, akik elsőként fúrták be magukat valami férfikiváltságba vagy férfiközösségbe.
Aztán művésznőket. Írónőket, költőnőket. Színésznőket, énekesnőket, balerinákat, akik művészetükkel szereztek hatalmat és csodálatot egy férfiak irányította társadalomban. És persze kurtizánokat.
Nem a névtelen prostituáltakat, akik a napi betevőért adták el magukat, hanem azokat a nőket, akik marionettbábuk módjára irányították pénzes és befolyásos pártfogóikat, palotáért, fogatért, évi járadékért kizárólagosságot ígérve, majd az illető háta mögött egy másik ügyfélnek néhány óriási gyémántért megfogadva ugyanezt. Mert néha képesek voltak győztesnek mutatkozni a férfitársadalom felett. És főleg azért, mert az emberek csodálták fényes életüket és rideg gátlástalanságukat.
Á mint áldozat: a színésznő nem csupán szépségét, ifjúságát és tehetségét dobta fel a pálya érdekében, de jó hírét is. A színészkedés férfiember számára is szégyen volt - rendes családból származó ifjakat tagadtak ki ezért - nemhogy nőnek, akinek a nyilvános szférától távol, a család melegét őrizve kellett volna rejtőzködnie. A kor embere kevés olyan közönséges dolgot tudott elképzelni, mint egy önmagát mutogató, sőt, megjátszó nőszemély. Sok fiatal színésznő férjhezmenetele után otthagyta a színpadot, mint pl. Jókai Mór második felesége, 
F mint férfiak: ők voltak a színházigazgatók, intendánsok, színpadi partnerek, szerzők, kritikusok, mecénások és pénzes szeretők. Megnyerésük nélkül egy lépést sem lehetett tenni, és a nagy tehetséget is ki lehetett dobni a szemétbe. Vagyis hát: a tehetség része volt a hasznos férfiakat megfelelőképpen manipulálni. 
