Hugonnai Vilma szemlátomást nagy kedvvel végzett magán emberkísérleteket. Az egyik - igencsak elhúzódó - kísérletében azt bizonyította, hogy a 19. században egy nő is képes egyetemi tanulmányokat végezni, orvosi diplomát szerezni, a másikban pedig azt, hogy hús nélkül is lehet élni. 1872-ben ugyanis még mindkét vállalkozást ugyanolyan excentrikusnak minősítette a közvélekedés.
Abban az időben sok nő számára az ékszerei képezték a magánvagyont, így ő is ezeket vitte magával és "ette meg" svájci tanulmányai során. A panzióban, ahol 9 orosz, 1 bolgár és 1 finn diáklánnyal lakott együtt, az egyik közös étkezés során felolvasott cikkből hallott először vegetáriánus étkezésről, és nyomban elhatározta, hogy kipróbálja. Nem csupán lassabban élte fel az egyetemi évekre szánt javakat, de tudományosan is bizonyított valamit: "Hiába állították collegáim annak lehetetlen voltát, hiába hivatkoztak az élettan előadásaira, hiába hallottam a cathedráról az élettan kiváló tanárától, Hermanntól, hogy testileg-lelkileg elsatnyul az ember húsevés nélkül. Az első napokban zöldségfélét még ettem. De nehezemre esett az étkezésnél jelen lenni, szobámba kértem almát és kenyeret a háziasszonytól, és miután még ez is igen nehezemre esett, lemondtam még a kenyérevésről is, és 80 napig kizárólag gyümölcsöt ettem. (…) A harmadik félévben az az elégtétel ért, hogy az élettan tanára Hermann a cathedráról elmondta, 'van közöttünk egy élő példa, aki bebizonyította, hogy kizárólagos növényétrend mellett testileg-lelkileg kitűnően érezheti magát az ember'"- írta egyik életrajzában az első magyar orvosnő.
A vegetáriánusokat ekkor még egyszerűen kinevették. "A "zöld baraczk"-hoz címzett korcsma egyik asztalánál hárman ültek együtt december 12-én este: Mnanopcsek Vencel szabó, Kazinczy (előbb Feigelstock) Náthán elcsapott tőzsdeügynök és Bundás István adóvégrehajtó. Mnanopcsek Vencel, a vegetárius egylet egyik legtevékenyebb tagja a korcsmárosokat szidta, amiért nem tüntetik fel az étlapon a húsételeket...", írta a Budapesti Hírlap egy 1883-as bírósági tudósítása, amelyben kaján hangon adják elő, hogy a per tárgya az, hogy a két úriember közül az egyik kecskének titulálta vegetáriánus társát, míg az válaszul a sértegető fejéhez vágta a feltét nélkül rendelt lencsefőzelékkel teli tányért…
"Tudod, édesem, egész nyáron lány nélkül voltam" - panaszolja 
Az emlékirat különös műfaja rendszerint még a magával legkíméletlenebb szerzőt is arra indítja, hogy önnön szobrát építse, a többiekébe pedig apró repedéseket üssön. De az élete javát a 19. században leélő nőt a mégoly boldogító bosszú vágya sem bírt volna rá könnyen, hogy leírja, amint megerőszakolják, kirugdalják belőle hathónapos magzatát, vagy botot törnek el a hátán. Így hát Jászai Mari, Pálmay Ilka vagy Vajda János felesége, Bartos Rozália visszaemlékezése sem pusztán az erőszak ábrázolása miatt kirívó, inkább felveti a kérdést: mi indította őket arra, hogy nyilvánosságra hozzák ezeket a részleteket?
Bár szeretjük azt képzelni, hogy gyermekmunka már csak a harmadik világban létezik, amíg vannak gyermekkorú koldusok és kiskorú prostituáltak, addig - ha illegálisan is - Európában is dolgoztatnak gyerekeket. A 19. században viszont még az egész világon általános és elfogadott intézmény volt. Sőt, a 19. század iparosodása és urbanizációja hozta létre azt a közeget - a városi szegénységet, a gyárat, a nagyvárost - ahol a szegényebb gyerekek nem a családban, a felnőtt életre készülve, a tanulás részeként végeztek munkát, hanem azért, hogy a keresetükkel segítsék szüleik és testvéreik fennmaradását.
Ki vitte el az uradat Oroszországba, a tőke, úgy-e?
