Hugonnai Vilma szemlátomást nagy kedvvel végzett magán emberkísérleteket. Az egyik – igencsak elhúzódó – kísérletében azt bizonyította, hogy a 19. században egy nő is képes egyetemi tanulmányokat végezni, orvosi diplomát szerezni, a másikban pedig azt, hogy hús nélkül is lehet élni. 1872-ben ugyanis még mindkét vállalkozást ugyanolyan excentrikusnak minősítette a közvélekedés.

Abban az időben sok nő számára az ékszerei képezték a magánvagyont, így ő is ezeket vitte magával és „ette meg” svájci tanulmányai során. A panzióban, ahol 9 orosz, 1 bolgár és 1 finn diáklánnyal lakott együtt, az egyik közös étkezés során felolvasott cikkből hallott először vegetáriánus étkezésről, és nyomban elhatározta, hogy kipróbálja. Nem csupán lassabban élte fel az egyetemi évekre szánt javakat, de tudományosan is bizonyított valamit: „Hiába állították collegáim annak lehetetlen voltát, hiába hivatkoztak az élettan előadásaira, hiába hallottam a cathedráról az élettan kiváló tanárától, Hermanntól, hogy testileg-lelkileg elsatnyul az ember húsevés nélkül. Az első napokban zöldségfélét még ettem. De nehezemre esett az étkezésnél jelen lenni, szobámba kértem almát és kenyeret a háziasszonytól, és miután még ez is igen nehezemre esett, lemondtam még a kenyérevésről is, és 80 napig kizárólag gyümölcsöt ettem. (…) A harmadik félévben az az elégtétel ért, hogy az élettan tanára Hermann a cathedráról elmondta, ’van közöttünk egy élő példa, aki bebizonyította, hogy kizárólagos növényétrend mellett testileg-lelkileg kitűnően érezheti magát az ember’”– írta egyik életrajzában az első magyar orvosnő.

A vegetáriánusokat ekkor még egyszerűen kinevették. "A "zöld baraczk"-hoz címzett korcsma egyik asztalánál hárman ültek együtt december 12-én este: Mnanopcsek Vencel szabó, Kazinczy (előbb Feigelstock) Náthán elcsapott tőzsdeügynök és Bundás István adóvégrehajtó. Mnanopcsek Vencel, a vegetárius egylet egyik legtevékenyebb tagja a korcsmárosokat szidta, amiért nem tüntetik fel az étlapon a húsételeket...", írta a Budapesti Hírlap egy 1883-as bírósági tudósítása, amelyben kaján hangon adják elő, hogy a per tárgya az, hogy a két úriember közül az egyik kecskének titulálta vegetáriánus társát, míg az válaszul a sértegető fejéhez vágta a feltét nélkül rendelt lencsefőzelékkel teli tányért…

Ekkoriban a már évtizedek óta divatos vízkúrákhoz, például egyes Kneipp-kúrákhoz kapcsolt diéták a gyógyulás érdekében felmentették a hús emésztése alól a szervezetet. A néprajzkutatók szerint az alsóbb osztályok amúgy is alig fogyasztottak húst, ám a középosztálybeli étkezés elképzelhetetlen volt bőséges, „erőt adó” húsadagok nélkül. Ezért ért fel szinte csendes lázadással a gödöllői kivonulás, amikor a századfordulón képzőművészek egy csoportja hagyta maga mögött a várost és a polgári létet. A puritán, hústalan ételek, amelyeket magukhoz vettek, úgy viszonyultak a monarchia Magyarországának osztrák, magyar és francia hatásokat ötvöző dús étkeihez, ahogy a gödöllői művészek letisztult alkotásai a millennium korának sokszor bornírt történelmi és szalonfestészetéhez. Nagy Sándor, a művésztelep egyik oszlopos tagja 1902-ben még fel is kereste a szellemi fároszuknak tekintett, időskorában szinte vallásalapító szerepében tetszelgő – szintén vegetáriánus – Tolsztojt Oroszországban.

Magyarországon még jó ideig tréfálkozás tárgya maradt a vegetarianizmus, a szakállas, muzsikinges tolsztojánus lila passziója. Az egyetlen dolog, ami a gúnyolódókat is letorkollhatta, az étrend olcsósága volt, ezért prédikálták a századelő társadalmi reformerei és a korabeli Népszava, hogy a szegényebb családok számára jobb, bővebb étkezést tesz lehetővé, ha vegetáriánus alapon esznek. Amikor Mokry Lenke vegetáriánus szakácskönyve megjelent, az egyik újság munkatársa hosszan fitymálta a benne lévő recepteket, majd kijelentette: „Mindezek után könnyű elképzelni, hogy a különféle pecsenyékhez szokott bús magyarnak épen nem folyik a nyála, ha ezeket az étlapokat olvassa, s aligha támad vágya arra, hogy az ízes magyar konyháról vegetáriusra térjen át.”

Ha támadt, ha nem támadt, az első világháború élelmiszerínsége elkente „a különféle pecsenyékhez szokott bús magyar” száját, különösen Budapesten, ahol a rendeletileg kijelölt hústalan napok idején azok a vendéglők is vegetáriánusokká váltak, amelyek eredetileg nem arra szerződtek. A sajtó számára 1915-ban jött el az ideje, hogy meglesse: mi fő a vegetáriánusok kondérjaiban. Növényi ételkölteményeiktől – gombás rizzsel készült töltött káposztáiktól, rántott zöldségeiktől, hústalan gulyásaiktól – továbbra sem voltak elragadtatva, de megadta nekik a félreismert próféta szerepét. Ennek nyilvánvaló jele, hogy a Király utca 35. szám alatt vegetáriánus étkezdét fenntartó Ripszám mamát orosz hadifogságban csücsülő fiáról meséltetik, aki még a fogságban is hústalan ételt kap – lehet, hogy ott nincs is más? Valamint az újságíró alaposan szemügyre vette az egyesület elnökének leánygyermekét, aki soha életében nem evett húst, de egészséges, eleven gyereknek látszott. Már nem a társadalmi renddel szembeszegülő habókosoknak, hanem nyugodt és visszafogott, békére vágyó embereknek láttatták őket. A háborút követő kataklizmák is a vegetáriánusok malmára hajtották a vizet, hiszen ideológiává lehetett tenni a nincset. A háború után fennmaradó élelmiszerhiány közepette egyre népesebb vegetáriánus közösséget az 1920-as évektől majd az egykori erdélyi adótiszt, Bicsérdy Béla fellépése osztja meg…

(Hugonnai Vilma 1890 körül (1.), 19. századi zöldségcsendélet (2.), Nagy Sándor "reformrövidnadrágban" (3.), Thorma János borsót bontó parasztot ábrázoló festménye (4.)

További részletek a vegetarianizmusról a háborúk alatt: itt.