Halcsontos Fűző

Végezhet-e az orvos művi vetélést erőszakosságból eredő (kozákok által okozott) terhességnél? - tette fel a kérdést a Nádas Sándor szerkesztette Pesti Futár nevű bulvárlap - a terminus akkoriban nem kizárólag az ismert emberek magánéleti intimitásait közlő, hanem merész témákat választó lapokra is vonatkozott - 1915. márciusi számában.

A keleti front harcai a monarchia galíciai területein folytak, ahol az ellenség könnyedén lecsaphatott a civil lakosságra is. A mindig is vad és kíméletlen lovaskatonákként misztifikált kozákok - ld. napóleoni háborúk, az 1848-49-es szabadságharc leverése - erőszaktevőkként is megjelentek a hírekben. Noha a nőkkel szemben elkövetett szexuális erőszak minden háborúra ugyanúgy jellemző volt, az első világháború idején a nőgyógyászok már képesek voltak biztonsággal elvégezni a művi abortuszt, mindazonáltal csak úgy szíre-szóra nem tehették meg: Az orvos művi vetélés esetén csak akkor nem követ el büntetendő cselekményt, ha szándéka a műveletnél kifejezetten arra irányul, hogy a magzat élete árán a veszélyben lévő anya életét megmentse. Minden más esetben, ha nem az anya életének megmentése a cél, bűncselekményt állapít meg a művelet - idézi a Pesti Futár a Gyógyászat nevű orvosi szaklapból dr. Halász Lajos koronaügyész megállapítását.

Míg a 19. században a drogok használatát illetően nem működtek negatív előítéletek - a morfiumot, ópiumot fogyasztó nő éppen a (kívánatos) gyengeségét hangsúlyozta azzal, hogy ezekhez a szerekhez volt kénytelen folyamodni -, a nők dohányzását tabuk övezték a nyugati világban.

Ennek akkoriban még nem a szenvedély magzati fejlődésre gyakorolt vagy a tüdőbetegségek kockázatait fokozó hatása volt az oka. Inkább az, hogy a dohányzás - a nadrágviselettel, a sportolás lehetőségével, a politikai jogok gyakorlásával, a munkavállalás és a pénzkereset jogával együtt - a férfiprivilégiumok táborába tartozott.

Árulkodó, hogy a korabeli ábrázolásokon legfeljebb két női szerepmodell képviselői jelenhettek meg cigarettával: az egyik Az emancipált szűz szenvedélye című 1847-es magyar litográfián látható: a kékharisnya. Az efféle gúnyrajzok a nevettetést szolgálták: még a végén azt is megérjük, hogy a nők is rágyújtanak…

A spanyol grófnő egy őszi reggelen a francia császár társaságában csodálta meg a lóhere levélkéin csillogó harmatcseppeket, és másnap egy gyémántokkal díszített smaragd lóherét kapott ajándékba tőle. Öt héttel később a Notre-Dame-ban Eugénie de Montijo és III. Napóleon házasságot kötött. A tőzsde a mélybe zuhant.

L'Empereur est parvenu par election, L'Impératrice par erection, idézi 1853-as levelében egy brüsszeli magyar a korabeli gonosz szójátékot, vagyis hogy a császár elekció (választás), a császárné erekció révén boldogul. Ezzel a közvélemény arra utalt, hogy a kétes úton, puccsal trónra jutott kis Napóleon (a nagy Bonaparte unokaöccse) hatalma legitimizálásához nem királyi vérből választott, gerjedelme vezérelte a döntésben.

A híresen gyönyörű Eugénia a férje ellenzéke számára egyszer számító ribanc volt, máskor frigid spanyol tehén. Míg fiatalasszony korában szépségével manipuláló, kétes erkölcsű nőként ábrázolták, házassága későbbi szakaszában rosszakarói meg voltak győződve róla, hogy "beteges frigiditástól" szenved. Az udvari források szerint fia 1856-os születése után nem élt férjével házaséletet - az akkori megbízhatatlan fogamzásgátlás mellett az egyke erre utalt... De lehet, hogy Eugénia csupán azért zárkózott el, mert megalázónak érezte hírhedten nőcsábász férje sorozatos kicsapongásait.

A császárnő elsöprő befolyású divatikonnak számított saját korában. Noha akkoriban csak félvilági nők festették magukat, ő rendszeresen fekete tussal húzta ki a szemét, és ő hozta be, majd - Charles Frederick Worth-szel, a haute couture atyjával együttműködve - ő is vonta ki a divatból a krinolint 1868-ban. Sőt Eugénia indította el egy ismeretlen bőröndkészítő - malletier - Louis Vuitton karrierjét, akinek a Rue Neuve des Capucines-n volt kis üzlete, amikor 1854-ben nagy megrendelést kapott a császárnőtől.

A 19. század első felében a gyermeki lét még küzdelmes volt és rövid. A gyermekkor ma ismert fogalma, mely szerint az első tizennégy év játékkal, tanulással és kellemes tétlenséggel telik, még nem létezett, csak a század második felében alakult ki, amikor az itt látható fotográfiák készültek, de még a képek szereplőit is nagy túlélőknek lehet tekinteni.

Túlélték a szülést, amely során nagy eséllyel halhattak volna bele fertőzésekbe vagy komplikációkba. Túlélték a szoptatás hányattatásait: ha édesanyjuk nem tudta vagy akarta őket szoptatni, akkor vagy szoptatósdajkához kerültek, vagy pedig - tápszer híján - hígított tehéntejet kaptak.

A járványokat és gyermekbetegségeket védőoltások nélkül kellett átvészelniük. Angliában még a század végén is 16 százalékos volt a gyerekhalandóság, míg Oroszország egyes területein 28 százalékos (az európai átlag 20 százalék körül mozgott). Ha betegségüket éppen nem hanyagolták el vagy diagnosztizálták félre, a gyógyászati túlkapásokat kellett túlélniük: az ópium vagy cannabis tartalmú kanalas orvosságokat, az állandó "purgálást", pl. a hánytató hatású ipekakuána mértéktelen alkalmazását.

A képeken látható gyerekek ugyanakkor kiváltságosak is: azoknak a gyerekeknek, akik szüleinek volt pénze arra, hogy játékszert vásároljanak nekik, és le is vetessék őket egy fényképésszel, feltehetően később dolgozniuk sem kellett, mint gyerektársaik nagy hányadának. Lassanként egyre kevesebb apróságnak kellett kis felnőttnek lennie, lehetett gyerek is. A gyermekkorral együtt megjelentek a kizárólag gyerekeknek gyártott tárgyak is. Ekkor lett a karácsony a gyerekek ünnepe.

A 19. századi macskatörténelem egyik legsötétebb epizódja 1870 szeptemberében vette kezdetét, és 1871 januárjáig tartott. Állítólag a kutyáknak nem tűnt fel semmi, az alapvetően is gyanakvó természetű macskák fogták fel gyorsabban, hogy másképpen nyúl feléjük az eddig simogató kéz, és igyekeztek (számukra) biztonságos távolságot felvenni az emberekkel.

Négy hónapra ugyanis emberi táplálék lett belőlük a porosz ostromzártól körbevett Párizsban.

Így ért véget a második császárság, III. Napóleon uralma: 1870 nyarán a poroszok gyorsan letarolták a tanácstalan francia hadsereget, majd a főváros felé fordultak. Bismarck gúnyosan jegyezte meg, hogy nyolc nap café au lait nélkül megtöri majd a polgárságot.

A párizsiakat valóban felkészületlenül érte az ostrom: ők napi piacra járással szerezték be a városon kívülről beszállított húst, tejterméket, zöldséget-gyümölcsöt - míg ugyanekkor a britek már ismerkedtek a konzervipar vívmányaival.

Bár aranyáron végig minden jó kapható volt, a lakosság októberben már lóra fanyalodott. A költő Verlaine házasságában az odaégetett lóhús vezetett az első (és sajnos nem utolsó) ütéshez. Pompás versenylovakat adtak el mészárszékeknek potom áron, mert az emberek egyre nagyobb hiányt szenvedtek állati fehérjében - a vajat is sáfránnyal színezett lózsírral pótolták.

November közepére valóban éheztek azok, akik pénztárcája nem tudott lépést tartani a növekvő élelmiszerárakkal. Lassan macska- és kutyavágóhidak ütötték fel a fejüket. Albert Vandam naplóíró egyik házigazdáját idézi, aki szerint a kutya kellemetlenül ricinusízű, amit még az univerzális ételfeljavító, a sáfrány sem nyom el. És ezen az állat húsának pihentetése, pácolása vagy előfőzése sem segít. Viszont a macskahúst sokra tartották az ínyencek