A 19. századi macskatörténelem egyik legsötétebb epizódja 1870 szeptemberében vette kezdetét, és 1871 januárjáig tartott. Állítólag a kutyáknak nem tűnt fel semmi, az alapvetően is gyanakvó természetű macskák fogták fel gyorsabban, hogy másképpen nyúl feléjük az eddig simogató kéz, és igyekeztek (számukra) biztonságos távolságot felvenni az emberekkel.
Négy hónapra ugyanis emberi táplálék lett belőlük a porosz ostromzártól körbevett Párizsban.
Így ért véget a második császárság, III. Napóleon uralma: 1870 nyarán a poroszok gyorsan letarolták a tanácstalan francia hadsereget, majd a főváros felé fordultak. Bismarck gúnyosan jegyezte meg, hogy nyolc nap café au lait nélkül megtöri majd a polgárságot.
A párizsiakat valóban felkészületlenül érte az ostrom: ők napi piacra járással szerezték be a városon kívülről beszállított húst, tejterméket, zöldséget-gyümölcsöt – míg ugyanekkor a britek már ismerkedtek a konzervipar vívmányaival.
Bár aranyáron végig minden jó kapható volt, a lakosság októberben már lóra fanyalodott. A költő Verlaine házasságában az odaégetett lóhús vezetett az első (és sajnos nem utolsó) ütéshez. Pompás versenylovakat adtak el mészárszékeknek potom áron, mert az emberek egyre nagyobb hiányt szenvedtek állati fehérjében – a vajat is sáfránnyal színezett lózsírral pótolták.
November közepére valóban éheztek azok, akik pénztárcája nem tudott lépést tartani a növekvő élelmiszerárakkal. Lassan macska- és kutyavágóhidak ütötték fel a fejüket. Albert Vandam naplóíró egyik házigazdáját idézi, aki szerint a kutya kellemetlenül ricinusízű, amit még az univerzális ételfeljavító, a sáfrány sem nyom el. És ezen az állat húsának pihentetése, pácolása vagy előfőzése sem segít. Viszont a macskahúst sokra tartották az ínyencek, nyúlhoz vagy mókushoz hasonlították az ízét. Sőt a piacokon nem egyszer kistermetű báránynak mondták, bárányáron árulták a megnyúzott cicusokat.
A házi kedvencek után a patkányokra került a sor. A Hotel de Ville előtt működött a patkánypiac, ahol 30-40 centime-ért árulták darabját – nagyobb, húsosabb példányokért 60-at is megadtak. A hús minőségét tekintve különbséget tettek a sörfőzdei és csatornapatkány között (az utóbbi volt az ízletesebb). Théodore de Banville korabeli patkányódájában a patkányok fogadkoznak, hogy ha az emberek továbbra is velük táplálkoznak, hegyes fogaikkal Poroszország ellen fordulnak.
Az állatkertek a 20. században is csúnyán megsínylették a városostromokat, de ez a gyakorlat már a 19. században megkezdődött. Párizsban a mészáros letétbe helyezett az adott állatért – zebráért, farkasért, tevéért stb. – egy kiszabott összeget, majd leölte és minél jelentősebb haszonnal igyekezett kimérni a húsát. Éttermek is vásároltak nagyobb mennyiségben, az író Edmond de Goncourt pl. kedvenc éttermében, a Chez Brébant-ban kóstolt kengurut. A szeretett elefántokat, Castort és Polluxot december 30-án lőtték le, és nem csupán húsukat fogyasztották el, de vérükből nagy mennyiségben készült boudin (véres hurka).
Azt beszélték, hogy Párizst napok választották el az éhínségtől, amikor Jules Favre január 26-án a poroszokkal kiegyezett. De a békekötés hírére számos bolt kirakata megtelt az eddig rejtegetett áruval… Ki gondolta akkor, hogy a második világháború városostromaihoz képest Párizs 1870-es éhezése nem lesz több mint egy szürreális álom?
